Úttalan utakon

2012 április 15. | Szerző: freeve |

Drown into my eyes, and see the wanderer.

Lassan eljutok arra a szintre, hogy a tagadás elfogadássá alakul, tényleg wanderer vagyok. Még csak bizonytalanul ízlelgetem magamban a szót, mintha kiengedtem volna valamit egy régóta lezárt szobából. Egyfajta felszabadító érzés, de ugyanakkor ott van a félelem, hogy mi lesz ezután, hiszen az ajtó, amit kinyitottam nem csukható vissza.

7 hónapja hoztam egy döntést, engedek egy régi vágyamnak és külföldre megyek dolgozni, az ezáltal okozandó lehetséges változásokat igyekeztem latba venni, de a vágy a külföldi munka után erősebb volt minden félelmemnél, úgy éreztem mennem kell. Abban a bizonyos kártyapakliban a pakli aljára helyeztem a kockázatosabb lapokat.

 

Volt ebben a hét hónapban minden, kihívás volt, aminek meg akartam felelni, de ehhez túl kellett lépnem a saját határaimon, sikerült elérnem azt, hogy kikerüljek a komfortzónámból, hittem benne, hogy ez az út visz a személyes fejlődéshez, de persze előre nem tudtam megjósolni, hogy milyen mélységű lesz az ezáltal okozott bizonytalanság. Nagyon nehéz volt, de annyira akartam, hogy el tudtam fogadni a kihívást és mindent megtenni, hogy megfeleljek az elvárásoknak. A kép nem fekete és fehér, ha visszagondolok. Az általam olyannyira szeretett idegenforgalomban dolgozhatok, de ehhez meg kellett tanulnom nem gondolkodni bizonyos dolgokon, ami ismerve az én agyamat, iszonyú nehéz volt. Én már csak végső esetben nem gondolkodom, az agyam mintegy szivacs, minden megragad benne, és állandóan dolgozik, éjjel-nappal, és minden kérdésre választ akar, ha nem sikerül kordában tartanom. De sikerült eljutnom arra a szintre, hogy győzelem érdekében a megválaszolatlan kérdések továbbra is megválaszolatlanok maradjanak, vagy csak egyszerűen elfogadjak dolgokat második/harmadik kérdés nélkül.

Szabad akartam lenni, szinte minden apró döntésemben ott van a szabadság iránti olthatatlan vágyam. Ausztria is a szárnypróbálgatásaim része, hisz teljesen egyedül belekerülve egy teljesen idegen környezetbe megmérettek, és talán a megmérettetés és a küzdelem energiája a végén átalakul egy kellemes szabadságérzéssé. Azt gondoltam, hogy az itthon hagyott utamat meghagyom menekülő útvonalnak amíg kint vagyok, ami mindig a biztonságot jelenti, de közben pedig haladok tovább az ismeretlen úton. Csak azzal nem számoltam, hogy a menekülő útvonal egyre távolabb kerül, hogy már csak a létezése biztos az agyamban, nem látom, csak tudom, hogy ott van, és az új út egyre izgalmasabb, és vadregényesebb is lesz. Az úton egyszer csak mellém került egy ismeretlen a szabadsággal a szemében, és én vele akartam menni egy darabon, és elfelejtettem egy pillanatra a menekülő útvonal lehetőségét, csak az ismeretlen vonzott egyre jobban, holott tudtam, hogy az én utam a végén újra a menekülő útvonal felé halad, nincs más út, igyekeztem azonban az utat mind hosszabbra nyújtani, és egyre több időt tölteni az ismeretlennel, akiből minél többet kaptam, annál jobban vonzott, és egy idő után már nem küzdöttem, csak kiélveztem az út minden szakaszát tudva, hogy néhány km után újra a menekülő úthoz érek. Amikor az elágazáshoz értem, az ismeretlen csak annyit mondott, hogy az útjaink még keresztezik egymást, biztosan, egy idő múlva talán. Aztán már másnap újra felbukkant annak ellenére, hogy én haladtam az otthoni utam felé. Aztán eltávolodott, messze került, közben én hazaértem, de újra és újra az Ausztriába vezető utat néztem várakozva, hogy mire várakoztam, még magamnak sem akartam bevallani. Haza akartam érni minden erőmmel, újra érezni az itthon melegét, de valahogy az agyam és a szívem a másik úton haladt. Úgy gondoltam, hogy az ismeretlennel bejárt néhány kilométer megmarad az én titkom, de nyomot hagyott kitörölhetetlenül, és muszáj volt megmutatnom a bejárt teljes utat, mint kiderült a biztonságos haza vezető útról rálátás nyílt a másik útra… Most pedig elvesztettem az utamat, 7 hónappal ezelőttig egy ösvényen haladtam, melyen voltak ugyan leágazások, de az irány mindig adott volt. Most pedig elvesztettem az irányt, de tudom, hogy meg fogom találni. Az itthoniaktól kaptam egy iránytűt segítendő az utam keresését, és külön biztosítottak róla, hogy az iránytű működik. Az iránytű egy karabineren van, hogy a nehezebb utakon is legyen biztosításom, de hogy hol biztosítom ki magam, az már az én döntésem, ha egyáltalán kibiztosítom magam.

Talán a karabiner egy jelzés, hogy milyen lesz a további út. Meg kell tanulnom Klettersteig-olni, haladni drótkötelek, és lépcsők mentén, biztosítással, de ismeretlen vidéken, hegyek között, a hegyorom felejthetetlen látványának ígéretével, és a csúcsi szél ígérte szabadsággal. Már csak az irányt kellene megtalálnom, de az iránytű helyes működését még zavarja néhány tényező, és talán az ismeretlen is felbukkan újra.

 

Várom, hogy felbukkanjon, el akarom hinni, hogy az útjaink egy ideig újra keresztezik egymást, és talán az ismeretlenből ismerős lesz egyszer csak.

Az utam elválik az itthoni ismert tájaktól és egy eddigi ismeretlen tájon folytatódik tovább annak minden bizonytalanságával, de valahol belül tudom, hogy az iránytűm hamarosan irányt mutat…