Már rég jártam erre. A mai (tegnapi egész pontosan) nap egészen fura egyvelege volt különböző benyomásoknak, és valahogy más volt, mint a többi.
Az óra meglehetősen korán csörgött, fel kellene kelni, kivánszorgok a konyhába, a cicák már a lábamnál, és már szugerálják is a szekrény ajtaját, ahol a kaja van. Begyakorolt, már-már gépies mozdulatokkal öntöm a kerek, barna kis szemeket a mérlegen álló tálkába, nézem, ahogyan számol felfelé, 30-31-35-38. OK, Csipesz már szalad is előre, ismét mosolyt csal az arcomra, ahogyan igyekszik. Próbálok felébredni, de teljesen esélytelen, itt látszik, hogy az agyam még korántsem regenerálódott, 6 óra alvás után még szinte csak alapműködésre képes. Hátulról ölelést érzek, kérsz kávét, kérdezi. Nem, már tudom, hogy vissza fogok menni az ágyba. Jön vissza velem, ölelget, néha szabadulnék, mindig szabadulnék, amikor megérzem, hogy nála minden olyan egyértelmű, én meg még csak szokom a gondolatot. De aztán hagyom, és megpróbálom a fékeket kikapcsolni, elalszom, de az elalvástól való félelmemben szinte minden félórában felébredek. Aztán végül még 2 órát ráhúztam, és most végre érzem, hogy a fogaskerekek frissebben indulnak. Kávé, reggeli, és valahogy az ölelgetés mégis nyomot hagy, ránézek, és olvadozom. Úgy örülök ennek az érzésnek, hiszen olyan nehezen találom meg. Most én keresem a közelséget, és már bújok is. De jó, csak itt vagyok, ebben a pillanatban, ezen a helyen, és csak ezt akarom, itt és most. Mennyit küzdöttem ezért, és még küzdök most is, hogy olykor csak ennyit tegyek, egy pillanatban, ott és akkor létezni.
Zuhany, ruhadarabok egyik a másik után, krém, korrektor, szemüveg, és már válságmegváltó ötleteket pötyögök, a tegnap még döcögős gondolatok most gördülékenyen vetődnek papírra. Legalább az egyik feladat készen van. Done. Lássunk neki a másiknak. Miről írjak? Ismét realizálom, hogy nem értek sok mindenhez, csak az idegenforgalomhoz. Nehezen találok megfelelő elemzési alanyt, és hirtelen ér a felismerés, hogy nyomtatás nélkül sajnos nem boldogulok. De már örülök is, hiszen gondolatban már a bringán ülök, végre hosszú hónapok után felülhetek rá, újra. Sisak, Bagaboo, kesztyű, nadrág, felső, lámpák, zár, sebességmérő, minden megvan. Csodálom a bringámat, mintha most látnám először, szinte megpaskolnám a vázat, hogy ismét egy csapat lehetünk. Kitolom az ajtón, és örülök, hogy újra a vállamra vehetem. Lent vagyunk, ajtó nyílik, szikrázó napsütés, indulás. Egyenesen, táblákat figyel, jön-e autó, már rajta is vagyok a bicikliúton. KicsiLány úgy gyorsul az új abroncsokkal, mint soha. Lehet, hogy fülig ér a szám? Olyan örömet érzek, végre megint elememben vagyok, csak tekerek, ahogyan tudok, váltok, egyenes szakasz, fel, még gyorsabban, lesem a sebességmérőt, hogy vajon most mennyivel megyek. Be vagyok picit rozsdásodva, de ez sem tudja elrontani a kedvem. Le, kanyar, és újra egyenes szakasz, egység, ő és én, végtelen szabadságérzés tör rám, és már a következő alkalmon gondolkodom. Át a Dunán, újra, régen el sem tudtam képzelni, hogy valaki hogyan mehet át biciklivel egy hídon, és most ez az egyik kedvenc élményem. Végre megérkeztem, ismét a harmadik kerületben vagyok. A jól ismert utcák mintha ismerősként üdvözölnének, vagy csak azt szeretném, hogy így legyen. Mégérkezem, és lezárva a bringámat elégedetten simogatom meg ismét a tekintetemmel. Tolom a bringát, olyan büszkeségféle lesz urrá rajtam. Keresem a feliratot, 81-es szám, nem találom. E-mail check, Édes Kávézó. Ah, megvan a felirat. Benyitok egy ajtón és egy belső hangulatos udvarban találom magam, kicsit félhomályos, de zöld növényekkel teli. Asztalok és székek irányítják a figyelmemet a kávézóra, kicsi, de hangulatos. Bemegyek. Ismerős arcot látok, Nacsa Olivér? Lehet ez. Oh, egy celeb, fut át az agyamon, biztosan örül hogy ezen az eldugott helyen senki nem zaklatja, én sem teszem, csak várok, hogy a köszönés után valaki megszólítson. Megkapom a könyveimet, össze vannak csomagolva, várom, hogy kibonthassam. Szomjas vagyok, döbbenek rá, veszek egy teát, és engedélyt kérek, hogy leülhessek az árnyas asztaloknál. Leülök és már bontogatom is a könyveket. Olyan jó érzés a már használt könyveket a kezembe fogni, forgatni, nézegetni, belelapozok az édesipari történet könyvbe, és nem tudom letenni, egy csoda világ tárul elém, már előre örülök, hogy ezt elolvashatom. Még élvezem egy ideig a pillanatot, és már azt tervezem, hogy Gábort is visszahozom ide. Olyan kicsi, kellemes, kevéssé ismert, nyugodt hely ez, hogy ezt látnia kell.
Kimegyek, és már megyek is haza. Eltelt az idő, kis idegesség fut át rajtam, mert nekem most éppen egy dolgozatot kellene írnom, de meggyőzöm magam, hogy erre az élményre szükségem volt. Az eredménykimutatások, és mérlegek a táskámban lapulnak, még lopok néhány pillanatot magamnak, aztán úgyis szólít a kötelesség.
Egy eklektikus nap
2013 április 19. | Szerző: freeve
Már rég jártam erre. A mai (tegnapi egész pontosan) nap egészen fura egyvelege volt különböző benyomásoknak, és valahogy más volt, mint a többi.
Az óra meglehetősen korán csörgött, fel kellene kelni, kivánszorgok a konyhába, a cicák már a lábamnál, és már szugerálják is a szekrény ajtaját, ahol a kaja van. Begyakorolt, már-már gépies mozdulatokkal öntöm a kerek, barna kis szemeket a mérlegen álló tálkába, nézem, ahogyan számol felfelé, 30-31-35-38. OK, Csipesz már szalad is előre, ismét mosolyt csal az arcomra, ahogyan igyekszik. Próbálok felébredni, de teljesen esélytelen, itt látszik, hogy az agyam még korántsem regenerálódott, 6 óra alvás után még szinte csak alapműködésre képes. Hátulról ölelést érzek, kérsz kávét, kérdezi. Nem, már tudom, hogy vissza fogok menni az ágyba. Jön vissza velem, ölelget, néha szabadulnék, mindig szabadulnék, amikor megérzem, hogy nála minden olyan egyértelmű, én meg még csak szokom a gondolatot. De aztán hagyom, és megpróbálom a fékeket kikapcsolni, elalszom, de az elalvástól való félelmemben szinte minden félórában felébredek. Aztán végül még 2 órát ráhúztam, és most végre érzem, hogy a fogaskerekek frissebben indulnak. Kávé, reggeli, és valahogy az ölelgetés mégis nyomot hagy, ránézek, és olvadozom. Úgy örülök ennek az érzésnek, hiszen olyan nehezen találom meg. Most én keresem a közelséget, és már bújok is. De jó, csak itt vagyok, ebben a pillanatban, ezen a helyen, és csak ezt akarom, itt és most. Mennyit küzdöttem ezért, és még küzdök most is, hogy olykor csak ennyit tegyek, egy pillanatban, ott és akkor létezni.
Zuhany, ruhadarabok egyik a másik után, krém, korrektor, szemüveg, és már válságmegváltó ötleteket pötyögök, a tegnap még döcögős gondolatok most gördülékenyen vetődnek papírra. Legalább az egyik feladat készen van. Done. Lássunk neki a másiknak. Miről írjak? Ismét realizálom, hogy nem értek sok mindenhez, csak az idegenforgalomhoz. Nehezen találok megfelelő elemzési alanyt, és hirtelen ér a felismerés, hogy nyomtatás nélkül sajnos nem boldogulok. De már örülök is, hiszen gondolatban már a bringán ülök, végre hosszú hónapok után felülhetek rá, újra. Sisak, Bagaboo, kesztyű, nadrág, felső, lámpák, zár, sebességmérő, minden megvan. Csodálom a bringámat, mintha most látnám először, szinte megpaskolnám a vázat, hogy ismét egy csapat lehetünk. Kitolom az ajtón, és örülök, hogy újra a vállamra vehetem. Lent vagyunk, ajtó nyílik, szikrázó napsütés, indulás. Egyenesen, táblákat figyel, jön-e autó, már rajta is vagyok a bicikliúton. KicsiLány úgy gyorsul az új abroncsokkal, mint soha. Lehet, hogy fülig ér a szám? Olyan örömet érzek, végre megint elememben vagyok, csak tekerek, ahogyan tudok, váltok, egyenes szakasz, fel, még gyorsabban, lesem a sebességmérőt, hogy vajon most mennyivel megyek. Be vagyok picit rozsdásodva, de ez sem tudja elrontani a kedvem. Le, kanyar, és újra egyenes szakasz, egység, ő és én, végtelen szabadságérzés tör rám, és már a következő alkalmon gondolkodom. Át a Dunán, újra, régen el sem tudtam képzelni, hogy valaki hogyan mehet át biciklivel egy hídon, és most ez az egyik kedvenc élményem. Végre megérkeztem, ismét a harmadik kerületben vagyok. A jól ismert utcák mintha ismerősként üdvözölnének, vagy csak azt szeretném, hogy így legyen. Mégérkezem, és lezárva a bringámat elégedetten simogatom meg ismét a tekintetemmel. Tolom a bringát, olyan büszkeségféle lesz urrá rajtam. Keresem a feliratot, 81-es szám, nem találom. E-mail check, Édes Kávézó. Ah, megvan a felirat. Benyitok egy ajtón és egy belső hangulatos udvarban találom magam, kicsit félhomályos, de zöld növényekkel teli. Asztalok és székek irányítják a figyelmemet a kávézóra, kicsi, de hangulatos. Bemegyek. Ismerős arcot látok, Nacsa Olivér? Lehet ez. Oh, egy celeb, fut át az agyamon, biztosan örül hogy ezen az eldugott helyen senki nem zaklatja, én sem teszem, csak várok, hogy a köszönés után valaki megszólítson. Megkapom a könyveimet, össze vannak csomagolva, várom, hogy kibonthassam. Szomjas vagyok, döbbenek rá, veszek egy teát, és engedélyt kérek, hogy leülhessek az árnyas asztaloknál. Leülök és már bontogatom is a könyveket. Olyan jó érzés a már használt könyveket a kezembe fogni, forgatni, nézegetni, belelapozok az édesipari történet könyvbe, és nem tudom letenni, egy csoda világ tárul elém, már előre örülök, hogy ezt elolvashatom. Még élvezem egy ideig a pillanatot, és már azt tervezem, hogy Gábort is visszahozom ide. Olyan kicsi, kellemes, kevéssé ismert, nyugodt hely ez, hogy ezt látnia kell.
Kimegyek, és már megyek is haza. Eltelt az idő, kis idegesség fut át rajtam, mert nekem most éppen egy dolgozatot kellene írnom, de meggyőzöm magam, hogy erre az élményre szükségem volt. Az eredménykimutatások, és mérlegek a táskámban lapulnak, még lopok néhány pillanatot magamnak, aztán úgyis szólít a kötelesség.
Oldal ajánlása emailben
X