Túra

2012 november 20. | Szerző: freeve

Miután az előző napot nagyjából végigaludtam,  vasárnap miután megláttam az első napsugarakat, úgy döntöttem, hogy még egyszer (talán utoljára) ki kell menjek a hegyekbe túrázni. Mandula egy kis tálkába, víz egy palackba, térkép, még egy kabát, napvédő krém az arcomra, egyéb higiénia csomag, sebtapasz, papírzsepi és a hátizsák már útra készen vár. Lássuk csak, mi hiányzik még?  A botok. Nézegetem, össze akarom csukni, és nem megy. Talán csak nem vagyok elég erős… Indulófélben összefutok Simon-nal, a segítségét kérem, neki sem megy. A diagnózis: tönkre ment. Egyszer adtam kölcsön egy vendégnek, és tönkre ment. Simon félig gúnyosnak (vagy így utólag talán poénosnak) szánt mosollyal az arcán közölte, hogy “Mennyi volt ez, 10-15 Euro?”, ha legközelebb minőséget veszek, akkor ez nem történik meg. Aztán mintegy vigasztalásul hozzáteszi, hogy igazából ha a használója elferdítette, akkor nincs mit tenni, még ha drágább is lett volna. Csalódottan, botok nélkül indulok el először a szálloda irányába. Nyugodtan szeretnék még egy kávét inni, és belemerülni még egy kicsit az imádott blogjaim világába, mielőtt a busz indul. Simon megjegyzése csak nem akar eltűnni a fejemből, ott visszhangzik, és közben egyre inkább elszomorodom. Miért baj az, ha elsőre nem a legdrágább felszerelést veszem meg, ha még nem vagyok benne biztos, hogy elköteleződöm a sport mellett? Aztán már persze gondolatban vissza akarok vágni, és már gyűjtögetek is a képzeletben odavágandó mondatokat. “Bezzeg neki könnyű, amióta csak dolgozik, szezonmunkát végez, amúgy pedig a szüleinél lakik, míg nekem el kellett tartanom magam, és nem tehettem meg még ha akartam volna is, hogy a legjobb felszereléseket vegyem”. “Különben is nem mindegy, hogy milyen cuccban megyek, hiszen sportolni megyek, és ez a legfontosabb” … és még számos hasonló gondolat. Mindet az én megsértett önbecsülésem generálta, és így utólag (majd leírom miért) már nincs is jelentősége. Azért még egy óvatos pillantást vetek a tükörképemre, hogy vajon így szalonképes vagyok-e.  Aztán indulok a buszhoz. Edi és egy nagyon idős damüls-i hölgy tart velünk az úton. Az idős hölgy dialektust beszél, és havat jósol, hiszek neki, hisz a számtalan barázda az arcán megélt számtalan évének bizonyítéka, és nekem bölcsességének megtestesítője. Edi pedig megkérdezi, hogy “ugye nem hagysz el minket?” A mondat a szívembe talál, és mosolyogva azt mondom, nem, nem hagylak el titeket. …még egy darabig. Aztán már száguld tovább a busz, én a gondolataimba merülök. Lassan megérkezünk Mellau-ba. Végre elindulok. A cél Mellau-ból a hegyeken keresztül visszajutni Au-ba. Vorbei an der Kanisfluh. (megjegyzés: nem érdekes, hogy minden csúcsnak női neme van a németben?) 680 méterről indulok, és fel kell jutnom a lift felső állomásáig, hiszen onnan indul a túra hivatalosan. Gyorsítok a lépéseimen, kicsit fázom, magasabbra húzom a cipzárt. Már Mellau határában vagyok, és végre a túraútvonalra érek. Köves, és enyhén emelkedik. Emelkedik a pulzusom, és végre beszívom a friss, tiszta levegőt. Egy patak folyik mellettem, lépcsőzetesen, a lépcsők emberi kéz nyomát viselik. Egy markoló megy el mellettem, a vezető és utasa intenek. Ismét rácsodálkozom, pedig már lassan természetesnek kellene lennie, hogy az emberek itt köszönnek. Grüss Gott, gondolkodom el, hogy milyen közvetlen, és talán bizalomébresztő köszönés. Közben a lábam egyik a másik után. Lassan a lépések átalakítanak, emelkedik az út, egyre megerőltetőbb, de nem bánom. Minden egyes lépéssel jobban figyelek magamra, de nem befelé, hanem a testtudatom lesz egyre meghatározóbb. Figyelem is kicsit magam. Ahogyan emelem a lábam, érzem, ahogy az izmaim dolgoznak, szinte látom a szalagokat, a rendszert, ami egy olajozott gépezetként működik és visz engem egyre előrébb és előrébb. Az emelkedő most már nagyon meredek, és az út nagyon keskeny. Bot nélkül bizonytalanabb az egyensúlyom. Ez nem maradhat így, hiszen itt a rossz lépéseknek következménye van. Bevillan egy kép, ahogy a tolószékben ülök. (eszméletlen, ahogy az agyam dolgozik). Már keresem is a tekintetemmel a megfelelő ágat, amit kísérőmül választhatok. Végül találok egyet, a felső részét megfosztom a már száradt fahéjjtől, és indulok tovább. Tökéletes. A bot az út során egyre inkább megszemélyesítődik, egyfajta társ, hisz támogat, és biztonságot ad. A Kanisfluh-hoz közeledve egyre inkább a természet részének érzem magam, a sziklák, ahogy magasodnak felettem, az út, ahogyan keskeny mivoltával minden lépésemnél emlékeztet törékeny testemre.  A föld, ahogyan lélegzik, mind elementáris erővel hatnak rám. Egyszerűen csak egy gondolat marad a fejemben, ez egy csoda. Egy kis szünetet tartok, innom kell. Végigtekintek a kis tisztáson, és a menedékházon, és hazagondolok. Börzsöny, az ottani túraútvonalak, milyen gyönyörű az is, és mégsem sok külföldi jár az útjainkon. Talán lesz lehetőségem otthon a túrázást tovább folytatni, már azon gondolkodom, talán veszek egy Kék-túra pecsétgyűjtő könyvet, és végigjárom, vele. Így aztán eljuthatok az ország olyan területeire, ahol eddig még nem jártam, de nagyon szeretnék. Kelet-Magyarország, Körösök vidéke. Melegség járja át a szívemet, és már megyek is tovább. Egyik lépés, a másik után, és újra eszembe jut, amit tavaly hallottam egy túrázótól, hogy a természet lépcsőket alkot, hogy megkönnyítse egy-egy nagy emelkedő meghódítását. Most olykor a lehullott lomb takarja ezeket, de hihetetlen, ahogy a kövek szinte hívogatnak, hogy arra lépjek. Közben gyors hála az égnek a cipőm miatt, mert az ázott avar, apró kövek, murvás talaj, igencsak megkövetelik a jól tapadó talpat. “Látod, Simon a cipőm profi. 😉 “Aztán végre felérek, 1600 méter, innen már lefelé vezet az út. Mivel a terep nem nehéz, átveszik a gondolataim az irányítást, ismét a döntési dilemmám felé fordulok, latolgatok, mérlegelek, és mintha már lassan tisztulna a kép. De még nem mondom ki a döntést, és nem akarok végérvényesen dönteni, még ízlelgetem.  Már látom Au fényeit, amikor egy ugató kutya rohan felém. Az agyamba már villan is be a gondolat, ne félj, ha nem félsz, nem bánt. Elkezdek hozzá beszélni, rácsodálkozik, megakad az ugatás, majd csak néz. Követ, míg leérek a dombról. Aztán a végén odanyújtja a fejét, hogy simogassam meg. Gyönyörű kutya, a közeli tehenészethez tartozik, mert aztán meglátja a gazdáját, és ott hagy. Örülök, mint mindig, amikor állatok vannak a közelemben. Végre leértem, és még a nagy sötét beállta előtt. A buszmegálló felé tartok, miután a benzinkúton vettem valami harapnivalót. Koszos a cipőm, de jóleső érzés árad szét bennem, hogy sikerült, még egyszer, talán utoljára egy időre, egy jót túráznom. Várok a buszra, egy órát, még szerencse, hogy a Kindle nálam van, így el is repül ez az idő. Alfons megérkezik, hirtelen megijedek, ahogy belép a váróterembe. Mondja, hogy menjek a buszba, fűt. Biztosan látszik rajtam, az, amit én olvasás közben nem is annyira érzékeltem, hogy fázom. Aztán beszáll még valaki a buszba. Alfons-tól már repül is a kérdés, hogy meddig. Kirchdorf, mondja, ott hová? Mittagspitze. Ó, akkor szerencséje van, hisz a recepciós pont itt van. Mint kiderül 29 órája úton volt, Dél-Afrikából jött, ahol makadámiai  dió ültetvényük van, és mellesleg az étteremvezetői posztra pályázik. Szomorúan veszi tudomásul, hogy ilyenkor semmi nincs Damüls-ben nyitva. Felajánlom, hogy zsemlét tudok frissen készíteni, vaj is akad, és még utána nézek, hogy mit tehetek. Aztán eszembe jut, hogy még tojás is akad a hűtőben, így rántottát csinálok végül. Örülök, hogy ismét vendégül láthatok valakit. Közben megjelenik Simon, és mondja, hogy hívtak, mert már kezdtek aggódni, hogy nem jöttem az utolsó busszal. Jól esik, és már el is párolog minden délelőtti dühöm.  Csinálom tovább a rántottát, és lassan hagyom, hogy vége legyen a napnak…