Merengő

2012 november 5. | Szerző: freeve |

Vége lett a szezonnak végre, már alig vártam. Kicsit valahogy mégis elmaradt a nagy “hurrá-érzés”. Mint minden újhoz, ehhez is hozzá kellett szoknom, meglepetésként ért, hogy nem szakítanak meg a munkában, a saját tempóm szerint dolgozhatok, és végre lelkesen értékesíthetek, mert most a fő feladatom az, hogy eladjam a még üres szobáimat. Napok, éjszakák, szobák, árak bűvöletében élek, kicsit olykor bizonytalanul, de azért mégis teljes lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, hiszem, hogy sikerülhet november végéig jól eladni a szállodát. Herr Madlener a példa, hisz neki sikerült, akkor nekem is sikerülhet. A munka mennyiségének csökkenésével arányosan nőtt a saját magamra fordított idő aránya. Le sem tudom írni, micsoda csuda jó érzés, hogy a gondolataim szabadon száguldanak, hogy időt tudok hagyni arra, hogy hassanak rám a dolgok. Egy kortynyi jó kávé, egy gőzölgő tea, a saját gondolataim is mintha szárnyra kaptak volna. Olyan, mintha újra kicsi gyerek lennék, aki egyszerűen csak örül annak, hogy él. Egyszerű öröm uralkodik el néha rajtam. A gondolataim szabadjára engedésének következményeként olykor nagyobb az össze-visszaság mint volt, olykor borús gondolataim is lesznek, de valahogy mégis úgy élem ezt meg mint a gyógyuláshoz szükséges fájdalmat egy seb esetében, vagy a megerőltető emelkedőt a csúcs előtt. Minden egyes gondolatfolyam előrébb visz.

Az olvasás az, ami valahogy mindenben ott van mostanság. Anna Gavalda (hála Julinak érte) olyan hihetetlen stílusban ír, hogy teljesen magával ragad, pedig nem is az anyanyelvemen olvasom, hanem németül. Szinte remegek az újbóli olvasás lehetőségért, hogy újra belemerülhessek a franciák világába, hogy újra ott lehessek Charles gondolatai között, aki legalább annyit gondolkodik, mint én, akinek az agyában minden lenyomatot hagy, és olykor ő is soknak érzi ezt. Minden érzés, minden esemény olyan emberközeli, nem hősök, nem idealizált személyek, egyszerűen csak emberek, mint Te, én, hibákkal, küzdelmekkel. Ha tehetném, még többet olvasnék, fellapozva egy könyv lapjait megcsapja az orromat a könyv illata. Sokszor olyan érzésem van, mint a könyvek maguk is valakik lennének, a maguk történeteivel, de azzal a különleges tulajdonsággal, hogy gyűjtik azok történeteit is, akik a kezükbe veszik őket, behajtják egy-egy oldal sarkát, vagy aláhúznak egy szót, vagy nyitva hagynak akár napokig egy könyvet egy oldalnál. Minden nyomot hagy a könyvön. Ezért szeretem a könyvtárakat is, a rengeteg könyv, azzal a különlegesen jó illattal, olyan mint egy óriási mesevilág. Sosem tudok elég hálás lenni Hajnalka néninek, a kerekegyházi könyvtárosnak, aki anno 10-12 éves koromban az első könyveket a kezembe adta, és akivel utána minden könyvről beszélgettünk. Bizonytalan tizenévesként a könyvek jelentették a menekülést anno, a könyvek világában minden lehetséges, és a képzeletem segítségével újabb világokat alkothatok, vagy csak egyszerűen kinyitva már ott sem kell lennem az én világomban. Könyvek szerelemről, történelemről, hitről, emberekről, mindenről, a tőlem olykor annyira távol lévő világ közelebb jött hozzám, és én minden egyes könyvvel egyre többet akartam felfedezni belőle. Ez az olthatatlan kíváncsiság nem szűnt meg mára sem létezni. Csak ma már nem minden könyvet papír alapon olvasok, hanem e-könyv formájában, de az élmény hála az égnek, még mindig ugyanaz.

Még néhány nap (a mai napot nem számítva kettő(cske) ) múlva megyek haza – Magyarországra. A lelkem csupa gondolat, csupa zavar is egyben. Valahogy azt érzem, hogy ez a találkozás az otthonnal, anyummal, TGZ-vel, a cicámmal, valahogyan – még nem tudom, hogyan – de biztosan előrébb fog vinni. Tisztulni látszik a kép, hogy mi, ki a fontos, de ezek a gondolatok a távolból születnek, talán kicsit idealizáltak, kiszínezettek, kell a realitás, hogy helyére kerüljenek a dolgok. TGZ rengeteg gondolatomat foglalja le, de minden egyes gondolatomat, ha lehet, kétszer végiggondolom, hogy nehogy meggondolatlan legyen. Vele kapcsolatban nincs már helye a meggondolatlanságnak. Gondolatok, mint

• “De jó lenne, ha itt lenne”
• “Hisz ez a hóesés pont olyan, mint anno egy évvel ezelőtt decemberben”
• Bregenz-ben csak egyszerűen arra vágytam, hogy a lelkes gondolataimat vele oszthassam meg, mert ő megért
• Milyen jó lesz otthon kávét inni vele
• Vajon mennyivel vékonyabb, mint volt három hónappal ezelőtt?
• Vajon milyen lesz, ha megölel? – mert megölel – juhéé
• Örül-e majd a csészéknek, amit vettem
• Jaj, milyen lesz ez? Félek…

Ő valahogy része az életemnek, nem tudom, hogy miért, de folyamatos igényem, hogy megosszam vele az életem történéseit, de mindketten nagyon is kerüljük az érzelmek érzékeny világát. Nem tudok semmit sem, csak azt, hogy nehezen tudnám elképzelni az életet anélkül, hogy az életemben lenne, de még nem vagyok benne biztos, hogy az elmúlt hónapokban történtek milyen nyomot hagytak ezen az egészen. Hiszen anno több, mint három hónappal ezelőtt S. még aktuális volt, és én is egy más állapotban voltam. Ma már a dolgokról azt hiszem, hogy más megvilágításba helyeződtek, de ez valahogy, mind csak elmélet, élesben még nem futott a program. A számos teszt alkalmával olykor kapok hibaüzeneteket, és akkor újra kell írnom részeket. Álmok, amelyek nyomot hagynak bennem, és nem illenek a képbe. S. ahogyan egyszer csak megjelenik, váratlanul, öröm, beletúrok a hajába, mosolyog, a narancssárga Mammut kabátja van rajta. Felébredek, az álom képei ott maradtak, körülöttem lebegnek, és én csak hessegetném őket el első felindulásból, de aztán rájövök, hogy nincs értelme, ez is hozzám tartozik. Mint ahogyan a mai álmom is Herr Madlener-rel. Az agyamban furcsa elegyet alkotnak a hallott információk, a saját gondolataim, a világból felszívott benyomások. Néha az az érzésem egy-egy ilyen álmom után, mintha egy felülről küldött jel lenne, hogy a gondolataim ne szálljanak el. Hohó, figyelj, S. még ott van mélyen, a lelked még mindig darabokban, bár már elkezdted összeragasztgatni, vigyázz, még időre van szükséged. …és én olyan hálás vagyok ezekért az aggasztó gondolatokért, már nem akarok meggondolatlan lenni, egyszerűen időt kell hagynom mindennek, már semmit nem akarok sürgetni, valahogy úgy érzem, hogy minden megtörténik, aminek meg kell történnie, egyszer csak tudni fogom, hogy mit kell tennem, merre halad az életem tovább. Mert azt pontosan tudom, hogy ott vagyok az irányítótábla előtt, lassan el kell döntenem, hogy merre. A korom és az élethelyzetem is lassan fejlődést kíván, és a fejlődéshez egyfajta állandóságon keresztül vezet az út. Állandóságon az irányt értem, a csapongás nem segít. Az irány állandó, de a kis mellékutcákra attól még szükség van. Nem tudom, és nem is akarom feladni a felfedezőt magamban, az örök kíváncsiság azt hiszem, hogy a részem, a lételemem, de kell egy ösvény, ami mentén haladok. A kíváncsiságom adja leggyakrabban a legjobb élményeket. A minap Bregenz-ben jártam, és már régebben felfedeztem az egyik kis utcában két boltot egymás mellett, ahol csoda dolgokat árulnak. Most be is mentem körülnézni. Az egyik boltban használt vintage képkereket, kitűzők, minden ami vintage-t jelenti, mellette pedig kézzel készített cipők, házi papucsok, megannyi kis apróság. Minden tárgyról sugárzott a szenvedély, ami mögötte rejlik. Egy csoda volt. A másik boltban a kövek világa ragadott magával, valamiért mostanában folyton a borostyánt keresem. Egyszer néhány évvel ezelőtt volt egy gyűrű, amit egy négyszögletes borostyánkő alkotott, a foglalat réz színű volt, és a négyszögletes formájú követ egy kis inda és egy kis virág formájában fogta körbe. Az volt a neve, hogy a “Napfény íze”, és valóban az is volt. Csak sajnos anno nem volt pénzem megvenni, és azóta is olyasmit keresek, mint az. De valahogy egyik sem olyan. Az utcán tovább haladva két-három épülettel arrébb rengeteg kötött sapkát pillantottam meg kirakva. Akció, hirdette a kézzel írt papír, két sapka egyenként 15 Euro-ért. A sapkák egy kétszemélyes kis padon két stócban, valami elképesztő színes egyveleget alkottak. Válogattam, végig simítottam rajtuk, de nem találtam az igazit. Van még bent is, hívogatott a tábla. …bementem. Bent pedig gyönyörű dolgokat találtam, szárit, sálakat, stólákat, megannyi indiai, keleti ihletésű dolgot. A borostyánom is ott volt, egy fülbevaló formájában. Sokáig fogtam a kezemben, de aztán egyelőre úgy döntöttem, hogy még el tudom ezt napolni. Aztán visszatértem a sapkákhoz. Kerestem egy kevésbé színes darabot, és felpróbáltam. JÓÓL állt, nekem, akinek a legkevesebb sapka áll jól. Aztán tovább keresgéltem, végül az eladó is segített. Kedvesen, nem tolakodóan, leolvasta az arcomról, melyik tetszik és melyik nem. Elővett egyszer egy zöld sapkát, kis bojtokkal, kicsit színesebb, először egyértelmű nem volt a válaszom. De aztán a sapka nem engedett. Felpróbáltam, és valahogy olyan volt, mintha a sapka egyszer csak a részem lett volna, végre a saját arcomat láttam a tükörben, a néha kicsit szomorkásat, a néha kicsit játékosat, a gyereket, a felnőttet, a lányt, aki még nem mer nő lenni, az a sapka valahogy pont nekem lett kitalálva. Beleszerettem. Így aztán megvettem a két sapkát egyenként 15 Euro-ért, tudom, hogy annyira nem olcsó, már épp kezdtem volna a fizetés után aggódni ezen, amikor a hölgy azt mondja, hogy az anyukája készíti a sapkákat. Most már nem csinálja, mert 88 éves, de minden sapkát ő csinált, azt a sok színes puha vagy kevésbé puha csodát, mindegyiket! Minden sapka egyedi. Az anyukája Lengyelországban él, és ott csinálta a sapkákat, míg nem lett túl idős ehhez. Minden sapkán egy emberi kéz dolgozott, és olyan öröm lett úrrá rajtam, úgy elmeséltem volna valakinek, neki, de nem volt ott és nem is volt más, aki igazán megértett volna… Azóta többször is felpróbáltam a sapkákat, és már ott várják, hogy bepakoljam a bőröndbe őket, hiszen otthon is meg kell mutatnom 🙂