Az útjelzőtáblánál

2012 november 17. | Szerző: freeve

Megérkeztem,  sok időbe telt, és most itt állok a tábla előtt. Több irány, és mindegyiket felfedezném legszívesebben, de választanom kell. Borzasztóan nehéz. Egy hete már mást sem csinálok, csak gondolkodom a lehetőségeken, az agyam hátsó részében folyton ezek a fényreklámok futnak: otthon, itt, Vele, nélküle? A döntő pillanatban a döntés felelőssége mázsás súlyként nehezedik a vállamra.

Otthon voltam, és már az elindulás előtt tudtam, hogy a találkozások meghatározó hatással lesznek a jövőmre. Találkoztam Ilivel a panzió miatt, találkoztam végre TGZ-vel, és anyummal is. Ili bizalma bennem megtisztelő, ha csak ezt a lehetőséget vizsgálom, akkor már szárnyalni is kezdenek a gondolataim, hogy mit és hogyan csinálok, a lehetőséget látom ebben a munkában, óriási felelősség, de életemben először magamért dolgozni, egyszerűen felemelő érzés, és az üzemnagyság is megfelelő lenne. TGZ egy meglepetés volt. Már amikor megérkeztem Budapestre, kijött elém a vonathoz. Kíváncsi voltam, mit fogok gondolni, amikor először meglátom. ..és mi volt az első gondolatom: Úristen, még mindig milyen jól néz ki? Férfias, bájos, és mosolyog. Átölel, megszorongat, a (hug)-ból igazi ölelés lesz. Olyan, mint régen, szorít, én is. Aztán kávézunk a McCafe-ban, két espresso, és két Latte Macchiato, ezek vagyunk mi. Örülök, pajkosság játszik a szememben. Meséli, hogy betörtek hozzá, és én közben az arcát simogatom a tekintettemmel. A szép barna szemét, a haját (de beletúrnék), a kezét rajta az órával (vékony a csuklója a fogyás picit itt is látszik), a hosszú ujjait. Mindez olyan, mintha megint az agyamba szeretném vésni, hogy legyen mire emlékeznem, hiszen mostanság folyton az emlékeimből élek. Beszél, beszél, és én legszívesebben maradnék, de mennem kell tovább haza, és neki is mennie kell. Elválunk. Később gondolkodom, mit írjak sms-ben neki. Igazából boldog vagyok, pötyögöm, hogy boldog vagyok, de aztán kitörlöm, és aztán csak annyit írok, hogy örülök, hogy láttam. Jön a válasz: “boldog vagyok.” Ő le merte írni. Várom, hogy újra lássam, de közben élvezem anyum örömét, hogy végre otthon vagyok. Beszélgetünk, sokat, érzem, hogy hiányzom neki, talán a tesómnak is. Jó otthon, a kis gangos házban a cicákkal, és Pankával. Oda is tartozom kicsit. Az idő gyorsan repül, de tudom, hogy vissza kell mennem. Budapesten nagyon jó. Ilivel találkozom, sokat beszélgetünk, lelkesedik, akár csak én. Mesélek, beszélek, rácsodálkozom, mennyi mindent láttam, és mennyi minden hagyott nyomott bennem. Közben olykor elkalandozom, a Dolmány utcában járok. A beszélgetés végeztével már nem szeretnék semmit, csak TGZ-vel lenni.  Hívom, és nincs 10 perc és már ott is van, sétálgatunk, beszélünk, jó vele. Olyan egyértelműen jó. Hazamegyünk. Végre látom a cicámat, Rózi nyávog, Csipi az ölembe gombolyodik. Megölel, megölelem, nem is beszélgetünk, néz, én nézem, és valahogy csak annyit érzek, kerek a világ. A terv szerint a kanapén aludtam volna, de már tudom, hogy nem ott fogok. Nem szabadulok a gondolattól, hogy valahogy abba a lakásba tartozom még. Pedig semmim sincs már ott. Inoffiziell hozzá tartozom, de offiziell még hosszú út vezet odáig. Döntenem kell. Érvek ellene, mellette. Nehezen viselem a terhet, hogy a döntésemnek hatása van egy másik ember életére. Ha azt mondom, jönne, itt élne, kezdene új életet, ha én maradni szeretnék. Fáj a szívem, annyit dolgoztam ezért a pozícióért, hogy sikerüljön, annyira akartam, és most ha úgy döntök, fel kell adnom, nem tarthatom meg. Megint a jól ismert érzés, hogy be kell áldoznom valamit a továbblépésért. Nálam ez valahogy mindig így alakul. A fejlődéshez áldozaton keresztül vezet az út.

 

Nagyon félek, hogy rosszul döntök, de persze a jó döntésre nincs garancia. Talán az lenne a jó út, hogy hazamegyek. Az a tudat zavar, hogy már most ki kell ezt mondanom, azt hittem, hogy legalább Herr Madlener felé lesz még egy kis haladékom, de most felé is nyilatkoznom kell. Igazán megkedveltem őt, valahogy elég jól ismer, és sokat beszélgettünk tegnap, tudja, hogy küzdök. Ha nem lenne TGZ, talán maradnék még egy kicsit, végképp nem tudom. Minél többet gondolkodom, annál inkább nagyobb a káosz, egyszerűen belefáradok a gondolatokba. Ma délután egy óráig aludtam, és most is olyan lassúnak, nehézkesnek érzem magam, szinte a súly a vállamon materializálódni látszik. Miért nem súg senki, hogy mit kell tennem? Mennyivel egyszerűbb is lenne. De mint ahogyan Bahar is mindig mondja, az élet bonyolult. Ezt egyedül kell végig küzdenem.

 

Merengő

2012 november 5. | Szerző: freeve

Vége lett a szezonnak végre, már alig vártam. Kicsit valahogy mégis elmaradt a nagy “hurrá-érzés”. Mint minden újhoz, ehhez is hozzá kellett szoknom, meglepetésként ért, hogy nem szakítanak meg a munkában, a saját tempóm szerint dolgozhatok, és végre lelkesen értékesíthetek, mert most a fő feladatom az, hogy eladjam a még üres szobáimat. Napok, éjszakák, szobák, árak bűvöletében élek, kicsit olykor bizonytalanul, de azért mégis teljes lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, hiszem, hogy sikerülhet november végéig jól eladni a szállodát. Herr Madlener a példa, hisz neki sikerült, akkor nekem is sikerülhet. A munka mennyiségének csökkenésével arányosan nőtt a saját magamra fordított idő aránya. Le sem tudom írni, micsoda csuda jó érzés, hogy a gondolataim szabadon száguldanak, hogy időt tudok hagyni arra, hogy hassanak rám a dolgok. Egy kortynyi jó kávé, egy gőzölgő tea, a saját gondolataim is mintha szárnyra kaptak volna. Olyan, mintha újra kicsi gyerek lennék, aki egyszerűen csak örül annak, hogy él. Egyszerű öröm uralkodik el néha rajtam. A gondolataim szabadjára engedésének következményeként olykor nagyobb az össze-visszaság mint volt, olykor borús gondolataim is lesznek, de valahogy mégis úgy élem ezt meg mint a gyógyuláshoz szükséges fájdalmat egy seb esetében, vagy a megerőltető emelkedőt a csúcs előtt. Minden egyes gondolatfolyam előrébb visz.

Az olvasás az, ami valahogy mindenben ott van mostanság. Anna Gavalda (hála Julinak érte) olyan hihetetlen stílusban ír, hogy teljesen magával ragad, pedig nem is az anyanyelvemen olvasom, hanem németül. Szinte remegek az újbóli olvasás lehetőségért, hogy újra belemerülhessek a franciák világába, hogy újra ott lehessek Charles gondolatai között, aki legalább annyit gondolkodik, mint én, akinek az agyában minden lenyomatot hagy, és olykor ő is soknak érzi ezt. Minden érzés, minden esemény olyan emberközeli, nem hősök, nem idealizált személyek, egyszerűen csak emberek, mint Te, én, hibákkal, küzdelmekkel. Ha tehetném, még többet olvasnék, fellapozva egy könyv lapjait megcsapja az orromat a könyv illata. Sokszor olyan érzésem van, mint a könyvek maguk is valakik lennének, a maguk történeteivel, de azzal a különleges tulajdonsággal, hogy gyűjtik azok történeteit is, akik a kezükbe veszik őket, behajtják egy-egy oldal sarkát, vagy aláhúznak egy szót, vagy nyitva hagynak akár napokig egy könyvet egy oldalnál. Minden nyomot hagy a könyvön. Ezért szeretem a könyvtárakat is, a rengeteg könyv, azzal a különlegesen jó illattal, olyan mint egy óriási mesevilág. Sosem tudok elég hálás lenni Hajnalka néninek, a kerekegyházi könyvtárosnak, aki anno 10-12 éves koromban az első könyveket a kezembe adta, és akivel utána minden könyvről beszélgettünk. Bizonytalan tizenévesként a könyvek jelentették a menekülést anno, a könyvek világában minden lehetséges, és a képzeletem segítségével újabb világokat alkothatok, vagy csak egyszerűen kinyitva már ott sem kell lennem az én világomban. Könyvek szerelemről, történelemről, hitről, emberekről, mindenről, a tőlem olykor annyira távol lévő világ közelebb jött hozzám, és én minden egyes könyvvel egyre többet akartam felfedezni belőle. Ez az olthatatlan kíváncsiság nem szűnt meg mára sem létezni. Csak ma már nem minden könyvet papír alapon olvasok, hanem e-könyv formájában, de az élmény hála az égnek, még mindig ugyanaz.

Még néhány nap (a mai napot nem számítva kettő(cske) ) múlva megyek haza – Magyarországra. A lelkem csupa gondolat, csupa zavar is egyben. Valahogy azt érzem, hogy ez a találkozás az otthonnal, anyummal, TGZ-vel, a cicámmal, valahogyan – még nem tudom, hogyan – de biztosan előrébb fog vinni. Tisztulni látszik a kép, hogy mi, ki a fontos, de ezek a gondolatok a távolból születnek, talán kicsit idealizáltak, kiszínezettek, kell a realitás, hogy helyére kerüljenek a dolgok. TGZ rengeteg gondolatomat foglalja le, de minden egyes gondolatomat, ha lehet, kétszer végiggondolom, hogy nehogy meggondolatlan legyen. Vele kapcsolatban nincs már helye a meggondolatlanságnak. Gondolatok, mint

• “De jó lenne, ha itt lenne”
• “Hisz ez a hóesés pont olyan, mint anno egy évvel ezelőtt decemberben”
• Bregenz-ben csak egyszerűen arra vágytam, hogy a lelkes gondolataimat vele oszthassam meg, mert ő megért
• Milyen jó lesz otthon kávét inni vele
• Vajon mennyivel vékonyabb, mint volt három hónappal ezelőtt?
• Vajon milyen lesz, ha megölel? – mert megölel – juhéé
• Örül-e majd a csészéknek, amit vettem
• Jaj, milyen lesz ez? Félek…

Ő valahogy része az életemnek, nem tudom, hogy miért, de folyamatos igényem, hogy megosszam vele az életem történéseit, de mindketten nagyon is kerüljük az érzelmek érzékeny világát. Nem tudok semmit sem, csak azt, hogy nehezen tudnám elképzelni az életet anélkül, hogy az életemben lenne, de még nem vagyok benne biztos, hogy az elmúlt hónapokban történtek milyen nyomot hagytak ezen az egészen. Hiszen anno több, mint három hónappal ezelőtt S. még aktuális volt, és én is egy más állapotban voltam. Ma már a dolgokról azt hiszem, hogy más megvilágításba helyeződtek, de ez valahogy, mind csak elmélet, élesben még nem futott a program. A számos teszt alkalmával olykor kapok hibaüzeneteket, és akkor újra kell írnom részeket. Álmok, amelyek nyomot hagynak bennem, és nem illenek a képbe. S. ahogyan egyszer csak megjelenik, váratlanul, öröm, beletúrok a hajába, mosolyog, a narancssárga Mammut kabátja van rajta. Felébredek, az álom képei ott maradtak, körülöttem lebegnek, és én csak hessegetném őket el első felindulásból, de aztán rájövök, hogy nincs értelme, ez is hozzám tartozik. Mint ahogyan a mai álmom is Herr Madlener-rel. Az agyamban furcsa elegyet alkotnak a hallott információk, a saját gondolataim, a világból felszívott benyomások. Néha az az érzésem egy-egy ilyen álmom után, mintha egy felülről küldött jel lenne, hogy a gondolataim ne szálljanak el. Hohó, figyelj, S. még ott van mélyen, a lelked még mindig darabokban, bár már elkezdted összeragasztgatni, vigyázz, még időre van szükséged. …és én olyan hálás vagyok ezekért az aggasztó gondolatokért, már nem akarok meggondolatlan lenni, egyszerűen időt kell hagynom mindennek, már semmit nem akarok sürgetni, valahogy úgy érzem, hogy minden megtörténik, aminek meg kell történnie, egyszer csak tudni fogom, hogy mit kell tennem, merre halad az életem tovább. Mert azt pontosan tudom, hogy ott vagyok az irányítótábla előtt, lassan el kell döntenem, hogy merre. A korom és az élethelyzetem is lassan fejlődést kíván, és a fejlődéshez egyfajta állandóságon keresztül vezet az út. Állandóságon az irányt értem, a csapongás nem segít. Az irány állandó, de a kis mellékutcákra attól még szükség van. Nem tudom, és nem is akarom feladni a felfedezőt magamban, az örök kíváncsiság azt hiszem, hogy a részem, a lételemem, de kell egy ösvény, ami mentén haladok. A kíváncsiságom adja leggyakrabban a legjobb élményeket. A minap Bregenz-ben jártam, és már régebben felfedeztem az egyik kis utcában két boltot egymás mellett, ahol csoda dolgokat árulnak. Most be is mentem körülnézni. Az egyik boltban használt vintage képkereket, kitűzők, minden ami vintage-t jelenti, mellette pedig kézzel készített cipők, házi papucsok, megannyi kis apróság. Minden tárgyról sugárzott a szenvedély, ami mögötte rejlik. Egy csoda volt. A másik boltban a kövek világa ragadott magával, valamiért mostanában folyton a borostyánt keresem. Egyszer néhány évvel ezelőtt volt egy gyűrű, amit egy négyszögletes borostyánkő alkotott, a foglalat réz színű volt, és a négyszögletes formájú követ egy kis inda és egy kis virág formájában fogta körbe. Az volt a neve, hogy a “Napfény íze”, és valóban az is volt. Csak sajnos anno nem volt pénzem megvenni, és azóta is olyasmit keresek, mint az. De valahogy egyik sem olyan. Az utcán tovább haladva két-három épülettel arrébb rengeteg kötött sapkát pillantottam meg kirakva. Akció, hirdette a kézzel írt papír, két sapka egyenként 15 Euro-ért. A sapkák egy kétszemélyes kis padon két stócban, valami elképesztő színes egyveleget alkottak. Válogattam, végig simítottam rajtuk, de nem találtam az igazit. Van még bent is, hívogatott a tábla. …bementem. Bent pedig gyönyörű dolgokat találtam, szárit, sálakat, stólákat, megannyi indiai, keleti ihletésű dolgot. A borostyánom is ott volt, egy fülbevaló formájában. Sokáig fogtam a kezemben, de aztán egyelőre úgy döntöttem, hogy még el tudom ezt napolni. Aztán visszatértem a sapkákhoz. Kerestem egy kevésbé színes darabot, és felpróbáltam. JÓÓL állt, nekem, akinek a legkevesebb sapka áll jól. Aztán tovább keresgéltem, végül az eladó is segített. Kedvesen, nem tolakodóan, leolvasta az arcomról, melyik tetszik és melyik nem. Elővett egyszer egy zöld sapkát, kis bojtokkal, kicsit színesebb, először egyértelmű nem volt a válaszom. De aztán a sapka nem engedett. Felpróbáltam, és valahogy olyan volt, mintha a sapka egyszer csak a részem lett volna, végre a saját arcomat láttam a tükörben, a néha kicsit szomorkásat, a néha kicsit játékosat, a gyereket, a felnőttet, a lányt, aki még nem mer nő lenni, az a sapka valahogy pont nekem lett kitalálva. Beleszerettem. Így aztán megvettem a két sapkát egyenként 15 Euro-ért, tudom, hogy annyira nem olcsó, már épp kezdtem volna a fizetés után aggódni ezen, amikor a hölgy azt mondja, hogy az anyukája készíti a sapkákat. Most már nem csinálja, mert 88 éves, de minden sapkát ő csinált, azt a sok színes puha vagy kevésbé puha csodát, mindegyiket! Minden sapka egyedi. Az anyukája Lengyelországban él, és ott csinálta a sapkákat, míg nem lett túl idős ehhez. Minden sapkán egy emberi kéz dolgozott, és olyan öröm lett úrrá rajtam, úgy elmeséltem volna valakinek, neki, de nem volt ott és nem is volt más, aki igazán megértett volna… Azóta többször is felpróbáltam a sapkákat, és már ott várják, hogy bepakoljam a bőröndbe őket, hiszen otthon is meg kell mutatnom 🙂

Fény az alagút végén

2012 október 14. | Szerző: freeve

Már több, mint egy hónapja nem írtam semmit sem.  Mit csináltam? Éltem, minden kényszer nélkül, megpróbáltam kiélvezni a pillanatot, és meglátni a szépet, és ha valami negatív történik, annak is időt hagyni, amíg megélem, de nem beleragadni. Olyan érzés, mintha vettem volna végre egy nagy levegőt, és megtettem volna az első lépést. Rengeteg impulzus ért mostanság, amely mintha mind más megvilágításba helyezte volna az életemet, a súlypontok is mozgásban vannak, érzem a változás szelét. De már nem siettetek semmit, egyfajta várakozás járja át minden porcikámat,  semmi sem állandó.

Minden hatással van rám, hihetetlen. Este van, már késő,  az ujjaim kopognak a billenytyűzeten, még rengeteg lekérés vár rám. Felnézek, és az egyik francia vendégünk áll előttem. Szégyenlős mosoly, tört németség, némi ősz szálakkal tarkított borosta. Megkérdezi, hogy nincs-e kedvem egy kávét inni. Meglepődök, és mondom, hogy még sajnos dolgom van. Vár a bárban, mondja. Tovább írok, és belefelejtkezem a munkába. Ismét előttem áll, sajnos még mindig sok munkám van. Nem baj, ő vár. Aztán egyszer már nem várt tovább, túl sok volt a munka. Másnap reggel check out.  Ismét a sármos szégyenlős mosoly az arcán. Kaphat puszit? Elmosolyodom, és már hajolok is át a pulton, hogy adjak neki két puszit.  Egy pillanatig sajnálom, hogy tegnap sok munkám volt. Elköszön, a mosoly ott ragadt az arcomon, a hátam mögül Herr Madlener nevetését hallom, de nem törődöm vele, egyszerűen csak kiélvezem a pillanatot, hogy én is tetszem valakinek.

 

Valahogy mintha nyitottabb lennék a világra, várom az ingereket, hogy reagálhassak rájuk. Minden apró momentum nyomot hagy bennem, és minden ilyen kis lenyomat újra azt az érzést adja, hogy hosszú idő után végre újra élek, hatnak rám dolgok. Újabb emlékkép villan be az elmúlt egy hónapból. Napos idő, vendégek a teraszon. Egy családhoz megyek, anya, apa és egy értelmileg és mozgásában is sérült lány. Süteményt és kávét kérnek, meg egy Apfelschorle-t. Rácsodálkozom a szülők természetességére, ahogyan a lányukat kezelik, bevillan a kérdés, hogy vajon engem is ez jellemez-e. De aztán nem érek rá tovább gondolni, további vendégek jönnek.  Kiszolgálok, aztán hozzájuk megyek. Leteszem a lány elé az Apfelschorlét, a szülők megköszönik, és ő is megköszöni. Mosolyog, visszamosolyog. Ilyen egyszerű lenne? Mennem kell tovább. Később a szülők még egy kávét rendelnek, újra hozzájuk megyek, és a lány ismét hangosan megköszöni, most már csak a szülők kávéját. Fizetnek. Beszélgetek a szülőkkel, és közben visszaadok, majd pedig megsimogat a lány. Nagyon örülök, igazából nem tudom, hogy minek, talán annak, hogy valószínűleg sikerült nem “nyomorék”-ként gondolnom rá, és viselkednem vele. Sokáig őrizgetem magamban még ennek a pillanatnak nyomát, és újra és újra arra gondolok, hogy mennyire jó lenne, ha nálunk is így kezelnék a sérült embereket, egyenrangúként. Itt ez természetesen, hogy időseket, értelmileg sérülteket, mozgássérülteket mindenkivel azonosan kezelnek, ez itt nem kérdés.

 

Szeptember vége felé járunk már. Carmen (a kolléganőm) lassan hazafelé készülődik. A kezdeti ellenállásom most már elfogadás és kis elviselés keverékévé szelídül. Két tökéletesen ellentétes emberből a végén majdhogynem csapat alakul ki. Segített, hiszen nem érek olyan gyorsan el a energiatartalékaim végére, mivel ő itt volt, és közben megtanultam felszolgálni is. Egy óriási Milkát vettem neki búcsúzóul, nagyon örül neki, megölel, és végül csak annyit mondd, hogy hallgass a szívedre. Itt TGZ-re gondol, mivel beszélgettünk általánosságban a kapcsolatokról, az ő kapcsolátáról, S-ről, TGZ-ről, és M-ről. Sokat adna ő azért, ha őt és a barátját a párkapcsolatában az a fajta harmónia jellemezné, ami anno minket TGZ-vel. Este csak nézegetem a kettőnk képét, és nem szabadulok ettől a gondolattól, hogy hallgass a szívedre. Figyelem a szívem, hátha jelez, de még semmi, hiszen, a darabokat még épphogy összeillesztettem, még hiányzik is néhány, és még a ragasztó sem száradt meg, aztán már csak azt érzem, hogy a sebek még nagyon elevenek, lüktetnek, és még gyógyulniuk kell. Újra megérzem a mélységet, ahonnan lassan felfelé haladok, de a mélység még ott van, és gyorsan úgy döntök, hogy csak időt kell magamnak hagynom, mert még törékeny vagyok, és még nem tudok megfelelő döntéseket hozni. De egy gondolattól mégsem szabadultam, mégpedig hogy nagyon szeretnék TGZ-vel beszélgetni, és engedtem a csábításnak. Azóta sokat beszélgetünk, és nagyon jól esik beszélgetni, bár szinte minden pillanatban érzem, hogy ez egy olyan terület, amely nekem még nagyon ingoványos terület, de nem tudok lemondani arról, hogy megosszam az életem morzsáit valaki olyannal, aki még egy chat szövegből is kiérzi a hangulatom rezdüléseit. Nem tudom definiálni, hogy milyen szerepe van neki az életemben, de azt tudom, hogy ő nagyon és különlegesen fontos nekem, és ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy lássam őt, most ebben az állapotban, egy tisztább fejjel, amikor már tisztábban tudok felülről nézni a dolgaimra. Már látom, ahogyan hagytam magam megalázni, már látom a naivitásom mélységeit, már látom, hogy egykor talán fontos voltam, de sosem annyira mint ő nekem. Csodálkozom, újra és újra felteszem a kérdést, hogy hogyan hihettem el mindent, ami csak egy óriási hazugság volt. Hogy lehet az, hogy minden fogadalmam ellenére hagytam magam megalázni. Hogy nevezhető ez szerelemnek, ami ennyire vak, és rombol? Lassan két hónapja egy szót sem hallottam felőle, egy ideje az óra sem volt rajtam. Olyan ez, mint egy seb, amelyet mély volt, és már nem elég a ragtapasz, varrni kellett, minden öltés a Paulinától kapott egy-egy információ, még iszonyúan fájt, egy napig még lüktetett is egy-két napig, de aztán a valahogy gyógyulni kezdett. Lassan, elhúzódóan, és már sosem lesz ott semmi olyan, mint előtte. Mindig érzem, és később a heget is látni fogom. Még korántsem gyógyultam meg, egyszerűen csak megtanultam ezzel együtt élni. Tegnap hosszú idő után először mertem elolvasni azt az egynéhány üzenetet, amit még váltottunk, de még mindig hatással vannak rám, nyilalló fájdalom a sebben, még időre van szükségem, hogy ez már csak egy heg maradjon. TGZ írta a múltkor, hogy ő már olyan mint egy tatu. Én még korántsem tartok ott. De már haladok, lépegetek, egyik lábam a másik után, és végre újra élek.

Ezzel a felismeréssel indultam fel a Mittagspitze-re. Egy évvel ezelőtt nem sikerült felmennem. Most is nehéz volt, csúszott, és olykor meg kellett állnom. Remegett a lábam, de menni akartam, ha feladom, akkor újra csak a kudarc íze marad a számban. Biztattam magam, hogy elég erős vagyok, hogy menni fog, hogy meg tudom csinálni, hogy hisznek bennem, hogy csak koncentrálnom kell.  Minden gondolatot ki kell űznöm a fejemből, csak egy maradhat, a lábam, a talpam teljes érzése, minden rezdülést éreznem kell, mert itt hibáznom nem szabad. Fel kell jutnom, tedd egyik lábad a másik után. Folyton csak ez járt a fejemben, meg a mondat, amelyet egy évvel ezelőtt a feladott próbálkozáskor mondott egy német srác. A természet lépcsőket alkotott, csak meg kell találnod, hogy hol, és raknod egyik lábad a másik után, lépcsők, egyik lábad a másik után. …és végre fent vagyok, megcsináltam, el sem hiszem. Ez egy új kezdet, innentől kezdve sikerülnie kell. Meg tudom csinálni, menni fog. 🙂 Amikor már leérek, felhívom TGZ-t, hiszen egy évvel ezelőtt is őt hívtam a kudarckor. Örül velem, mert ő pontosan tudja, mit jelent ez nekem. Este még chat-elünk, és azt írja, hogy legszívesebben mindenkinek elmondaná, hogy megcsináltam, de nem értenék. Jól esik, és elgondolkodtat egy picit, hogy miért is ilyen fontos, hogy ő tudja, és hogy mi beszéljünk. Nem tudom, egyszerűen csak fontos. Igyekszem nem többet képzelni, mint ami, és várni a novembert, amikor végre látom élőben is, hogy hogy reagálunk egymásra. Olyan, mintha két ismeretlen ismerős találkozna. Nem akarom elképzelni, hogy milyen lesz. Csak meg akarom élni. A legutóbbi otthonlétem is nagyon felkavaró volt, pozitív és negatív értelemben is. Ez a mostani sem lesz különb. Beszélgetek egy a jövőmet is érintő munkalehetőségről, sok idő után újra látom anyumat és a tesómat. Találkozom TGZ-vel. Talán ez az egyik legfontosabb momentum. Akár beismerem, akár nem, a kérdőjel ott lebeg, hogy mi is ez most akkor köztünk. Most már tisztábban látok, mint amikor még S képben volt, egész más megvilágításba helyezett ez dolgokat. Akárhová is sodor az élet, nem lennék képes még egyszer ilyet tenni, mint ami az S-sel való történetem, egész másképpen kellene egy ilyen helyzetet kezelnem. De egy biztos, soha többet nem engedem senkinek, hogy így megalázzon valaki, mint ahogyan ő tette. Nem, javítás: el fogok mindent követni annak érdekében, hogy engem valaki még egyszer ne tudjon úgy megalázni, ahogy ő tette.  De talán ez helyezi át a hangsúlyokat, és visz rá a helyes útra. Mélység nélkül talán nincs magasság, talán ha megcsinálom, hogy kimásszak ebből a gödörből, még erősebb leszek. Ez  a tapasztalat is a nagy útkeresés projekt része, és ez is előrébb visz. Most egyszerűen csak tovább kell élnem, nem kényszeresen, csak könnyedén, egyszerűen csak elfogadni, amit hoz. Megélni a pillanatot, örülni egy eladott szobának, egy napsugárnak, egy jó korty kávé ízét kiélvezni. A jövőt pedig még nem építgetni, egyszer úgyis eljön a döntési pillanat, de talán addigra már elég impulzus ér a preferenciáim és hangsúlyaim definiálásához, és így talán már tudni fogom, hogy melyik lesz az én utam. Mert biztos vagyok benne, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor döntök, és döntenem kell, elköteleződnöm egy irány mellett. Az útkeresés szép dolog, de a túl sok zsákutca sem jó. Egyszer el kell érnem az irányjelző táblához, és elindulni egy úton. Lassan felsejlik talán az útjelző tábla…