Az útjelzőtáblánál

2012 november 17. | Szerző: freeve |

Megérkeztem,  sok időbe telt, és most itt állok a tábla előtt. Több irány, és mindegyiket felfedezném legszívesebben, de választanom kell. Borzasztóan nehéz. Egy hete már mást sem csinálok, csak gondolkodom a lehetőségeken, az agyam hátsó részében folyton ezek a fényreklámok futnak: otthon, itt, Vele, nélküle? A döntő pillanatban a döntés felelőssége mázsás súlyként nehezedik a vállamra.

Otthon voltam, és már az elindulás előtt tudtam, hogy a találkozások meghatározó hatással lesznek a jövőmre. Találkoztam Ilivel a panzió miatt, találkoztam végre TGZ-vel, és anyummal is. Ili bizalma bennem megtisztelő, ha csak ezt a lehetőséget vizsgálom, akkor már szárnyalni is kezdenek a gondolataim, hogy mit és hogyan csinálok, a lehetőséget látom ebben a munkában, óriási felelősség, de életemben először magamért dolgozni, egyszerűen felemelő érzés, és az üzemnagyság is megfelelő lenne. TGZ egy meglepetés volt. Már amikor megérkeztem Budapestre, kijött elém a vonathoz. Kíváncsi voltam, mit fogok gondolni, amikor először meglátom. ..és mi volt az első gondolatom: Úristen, még mindig milyen jól néz ki? Férfias, bájos, és mosolyog. Átölel, megszorongat, a (hug)-ból igazi ölelés lesz. Olyan, mint régen, szorít, én is. Aztán kávézunk a McCafe-ban, két espresso, és két Latte Macchiato, ezek vagyunk mi. Örülök, pajkosság játszik a szememben. Meséli, hogy betörtek hozzá, és én közben az arcát simogatom a tekintettemmel. A szép barna szemét, a haját (de beletúrnék), a kezét rajta az órával (vékony a csuklója a fogyás picit itt is látszik), a hosszú ujjait. Mindez olyan, mintha megint az agyamba szeretném vésni, hogy legyen mire emlékeznem, hiszen mostanság folyton az emlékeimből élek. Beszél, beszél, és én legszívesebben maradnék, de mennem kell tovább haza, és neki is mennie kell. Elválunk. Később gondolkodom, mit írjak sms-ben neki. Igazából boldog vagyok, pötyögöm, hogy boldog vagyok, de aztán kitörlöm, és aztán csak annyit írok, hogy örülök, hogy láttam. Jön a válasz: “boldog vagyok.” Ő le merte írni. Várom, hogy újra lássam, de közben élvezem anyum örömét, hogy végre otthon vagyok. Beszélgetünk, sokat, érzem, hogy hiányzom neki, talán a tesómnak is. Jó otthon, a kis gangos házban a cicákkal, és Pankával. Oda is tartozom kicsit. Az idő gyorsan repül, de tudom, hogy vissza kell mennem. Budapesten nagyon jó. Ilivel találkozom, sokat beszélgetünk, lelkesedik, akár csak én. Mesélek, beszélek, rácsodálkozom, mennyi mindent láttam, és mennyi minden hagyott nyomott bennem. Közben olykor elkalandozom, a Dolmány utcában járok. A beszélgetés végeztével már nem szeretnék semmit, csak TGZ-vel lenni.  Hívom, és nincs 10 perc és már ott is van, sétálgatunk, beszélünk, jó vele. Olyan egyértelműen jó. Hazamegyünk. Végre látom a cicámat, Rózi nyávog, Csipi az ölembe gombolyodik. Megölel, megölelem, nem is beszélgetünk, néz, én nézem, és valahogy csak annyit érzek, kerek a világ. A terv szerint a kanapén aludtam volna, de már tudom, hogy nem ott fogok. Nem szabadulok a gondolattól, hogy valahogy abba a lakásba tartozom még. Pedig semmim sincs már ott. Inoffiziell hozzá tartozom, de offiziell még hosszú út vezet odáig. Döntenem kell. Érvek ellene, mellette. Nehezen viselem a terhet, hogy a döntésemnek hatása van egy másik ember életére. Ha azt mondom, jönne, itt élne, kezdene új életet, ha én maradni szeretnék. Fáj a szívem, annyit dolgoztam ezért a pozícióért, hogy sikerüljön, annyira akartam, és most ha úgy döntök, fel kell adnom, nem tarthatom meg. Megint a jól ismert érzés, hogy be kell áldoznom valamit a továbblépésért. Nálam ez valahogy mindig így alakul. A fejlődéshez áldozaton keresztül vezet az út.

 

Nagyon félek, hogy rosszul döntök, de persze a jó döntésre nincs garancia. Talán az lenne a jó út, hogy hazamegyek. Az a tudat zavar, hogy már most ki kell ezt mondanom, azt hittem, hogy legalább Herr Madlener felé lesz még egy kis haladékom, de most felé is nyilatkoznom kell. Igazán megkedveltem őt, valahogy elég jól ismer, és sokat beszélgettünk tegnap, tudja, hogy küzdök. Ha nem lenne TGZ, talán maradnék még egy kicsit, végképp nem tudom. Minél többet gondolkodom, annál inkább nagyobb a káosz, egyszerűen belefáradok a gondolatokba. Ma délután egy óráig aludtam, és most is olyan lassúnak, nehézkesnek érzem magam, szinte a súly a vállamon materializálódni látszik. Miért nem súg senki, hogy mit kell tennem? Mennyivel egyszerűbb is lenne. De mint ahogyan Bahar is mindig mondja, az élet bonyolult. Ezt egyedül kell végig küzdenem.