Kaptam néhány nap szabadságot, helyesbítve kivehettem a júniusi túlóráimat szabadságként, így aztán úgy döntöttem, hogy hazajövök. Korábban úgy gondoltam, hogy ott maradok, de végiggondolva, hogy mikor jöhetek legközelebb, logikus választásnak tűnt az, hogy most jövök, amikor lehetőségem van.
A terv szerint két éjszaka Budapesten, két éjszaka anyumnál, és három éjszaka Szlovéniában – mondjuk úgy, hogy egy barátnál.
Vártam, hogy jöhessek, változást remélve a változástól. Anyukám szerint folyton menekülök valami elől, és az utóbbi két-három hétben rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Itthonról menekültem a felfordult életem elől Damüls-be, Damüls-ben is menekülök barátokba, egy-két későig átbeszélgetett, gyakran iszogatós estébe, belemerülök mások történeteibe, csak hogy az enyémekkelne kelljen foglalkoznom. Több, mint két hónapja vagyok kint, és ennyi idő kellett, míg újra felismertem, hogy valami hiányzik az életemből, hogy jelen vagy egy állandó hiányérzet, amit ilyen-olyan módon igyekszem elnyomni, elfedni. A felismerés azonban még korántsem hozta magával a lehetséges megoldást, ismét a könnyebb utat választottam, és hagytam magam sodródni, tovább és tovább.
Hazaértem, 10 óra és megannyi zenével és a saját gondolataimmal töltött idő után megérkeztem a Keleti pályaudvarra, már az épületnek is örültem. Két hónappal ezelőtt zaklatottan, de abban a biztos tudatban, hogy ez a megoldás szálltam fel a vonatra, és indultam el ismét az utamon, most pedig két hónap után újra itt, és az álcának használt nyugalmam szinte azonnal összetört. Ott állt és várt rám az, aki élete szerelmének nevez(ett), fess volt, és öröm csillogott a szemében, és én most meg tudtam tenni azt, amit márciusban már nem tudtam, őszintén örülni neki. Vékony, nagyon vékony, ez volt az első gondolatom, de tovább gondolni a gondolatot már nem volt időm, hisz a tömeg vitt magával. Újra a város vérkeringésének része lettem, és meglepetésként ért, hogy mennyire hiányzott ez az érzés.
A buszon ülve a gombóc ott volt a torkomban, hogy vajon milyen lesz a LAKÁSban újra. Vegyes érzés volt, egyúttal kellemes, mint első alkalommal, másrészt viszont mindannak a megtestesülése amit feladtam, egy 1000 km-re lévő fél szobáért egy Gemeindeamt felső szintjén.
TGZ főzött nekem, várt engem, jól esett. Amíg Damüls-ben voltam, és elképzeltem, milyen lesz otthon, minden olyan egyszerűnek tűnt, de most mégis olyan nehéz volt minden. TGZ érzéseit látni, mindennek a visszhangja bennem. Ez a két nap mindennel szembesített, amit Damüls-ben olyan jól eltemettem. Éreztem, hogy az élet, amit kint élek, korántsem az, amiben én hosszú távon jól tudnám magamat érezni. Egy lecsupaszított élet, ami a jelenleg is zaklatott állapotomban biztonságosan tudok kezelni. Főként munka, és némi egyéb, de semmi olyan sem, amibe nagyon bele kellene adni magamat. Ahhoz még nincs erőm.
Imádtam a város nyüzsgését, az összhangot, ami TGZ-vel megvan, azt, hogy tudja, mi játszódik le bennem. Bár tudtam, hogy néhány nap múlva Szlovéniában leszek, mégsem gondoltam rá egy kicsit sem, csak Budapestre koncentráltam, arra, amit ez a város adhat nekem. A tömeg, a sokszínűség, a napsütéses város, a lehetőségek végtelen tárháza. Anyum meghívta TGZ-t hozzánk, kis vacillálás után elfogadta ugyan a meghívást, de az adott nap reggelén, már éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kérte, hogy egy későbbi busszal menjünk haza, mert a 4 óra otthon anyukámékkal már sok lenne neki. Most néhány nap elteltével már jobban értem, mi játszódhatott le akkor benne. Ott volt nálunk fizikailag, de agyban valahogy nem igazán, végig olyan búcsúérzés-félét éreztem, mint utólag kiderült, teljesen megalapozottan. Mikor kikísértem a buszhoz, megölelt, megöleltem, anyukámék nem értették, hogy lehet az, hogy azt mondom, ő az ex barátom, de mégis ilyen viszony van köztünk. Én sem tudom a mai napig megmagyarázni, közel érzem magamhoz őt, van egy fajta összhang köztünk, érti talán minden rezdülésemet, ezek a dolgok nem szűnnek meg létezni egy döntés kapcsán. Mindig is fontos lesz nekem, és sosem válik semlegessé számomra, mi is történik vele.
Mégis mikor megkaptam azt a levelet tőle, hogy most ez a két nap segítette abban, hogy megértse, egy új életet kell kezdenie nélkülem, és hogy arra kér (bár a szíve szakad meg), hogy ne keressem, akkor én is összetörtem.
Már ténylegesen nem maradt semmim sem, csak a két bőrönd és két doboz, meg egy céltalan élet, ahol mindig csak azt tudom mondani, hogy keresem az utamat, de már lassan elvesztem a hitemet abban, hogy meg fogom találni az utamat. TGZ csak annyit mondott, találd meg azt a hülye utat. Ebben a mondatban benne van minden. Egyszerűen csak összeomoltam, mert tényleg csak a sötétben tapogatózom, talán bátornak látszom, talán hoztak is valamit az eddig hozott döntéseim, de az árat meg is fizettem értük. Minden egyes új felfedezés egyúttal egy régi értékes dolog, kapcsolat elvesztésével járt együtt. Néhány nap, és újra felfordult velem a világ, még kevésbé maradt talaj a lábam alatt.
Mindez egy nappal Szlovénia előtt, ami szintén nem a tervezetteknek megfelelően alakult. Három éjszakából egy lett, és sok mindenre meg is tanított, de egyúttal újra felszínre hozta a nagy energiával eltemetett érzelmeimet. Egy dolog azonban teljesen világos, el kell, hogy felejtsem őt, nincs más út.
Még nagyon friss az élmény, nem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen csak képek kavarognak az agyamban, a legváratlanabb dolgok hívják elő újra, és közben nagyon fáj a szívem, minden miatt, az összes veszteségem miatt. Keresem a lehetséges megoldást, mert az biztos, hogy Damüls-be visszamenve, ha így folytatom tovább is az életem, az nem visz előre, csak az időt vesztegetem, amit gyógyulási folyamatnak nevezek, de ez csak a fertőzés megelőzése, és korántsem gyógyulás. Nincs célom, nincs irány, út van, de csak állok a kereszteződésbe, és fogalmam sincs, hogy merre menjek. Egyedüllétre van szükségem, de hogyan valósítsam meg ezt, amikor csak egy fél szobám van?
Egyszer engednem kell, hogy teljesen legyőzzön minden árnyék, amit az elmúlt időszakból cipelek magammal, de ehhez az kell, hogy egyedül legyek. Ha egyszer elérem az alját, akkor már el tudom magam rúgni onnan, és célba venni újra a felszínt, de addig nem, addig csak a felettem is alattam is mélység marad, és csak a lebegés a kettő között minden értelem nélkül….:(
Fordult a világ
2012 augusztus 4. | Szerző: freeve
Kaptam néhány nap szabadságot, helyesbítve kivehettem a júniusi túlóráimat szabadságként, így aztán úgy döntöttem, hogy hazajövök. Korábban úgy gondoltam, hogy ott maradok, de végiggondolva, hogy mikor jöhetek legközelebb, logikus választásnak tűnt az, hogy most jövök, amikor lehetőségem van.
A terv szerint két éjszaka Budapesten, két éjszaka anyumnál, és három éjszaka Szlovéniában – mondjuk úgy, hogy egy barátnál.
Vártam, hogy jöhessek, változást remélve a változástól. Anyukám szerint folyton menekülök valami elől, és az utóbbi két-három hétben rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Itthonról menekültem a felfordult életem elől Damüls-be, Damüls-ben is menekülök barátokba, egy-két későig átbeszélgetett, gyakran iszogatós estébe, belemerülök mások történeteibe, csak hogy az enyémekkelne kelljen foglalkoznom. Több, mint két hónapja vagyok kint, és ennyi idő kellett, míg újra felismertem, hogy valami hiányzik az életemből, hogy jelen vagy egy állandó hiányérzet, amit ilyen-olyan módon igyekszem elnyomni, elfedni. A felismerés azonban még korántsem hozta magával a lehetséges megoldást, ismét a könnyebb utat választottam, és hagytam magam sodródni, tovább és tovább.
Hazaértem, 10 óra és megannyi zenével és a saját gondolataimmal töltött idő után megérkeztem a Keleti pályaudvarra, már az épületnek is örültem. Két hónappal ezelőtt zaklatottan, de abban a biztos tudatban, hogy ez a megoldás szálltam fel a vonatra, és indultam el ismét az utamon, most pedig két hónap után újra itt, és az álcának használt nyugalmam szinte azonnal összetört. Ott állt és várt rám az, aki élete szerelmének nevez(ett), fess volt, és öröm csillogott a szemében, és én most meg tudtam tenni azt, amit márciusban már nem tudtam, őszintén örülni neki. Vékony, nagyon vékony, ez volt az első gondolatom, de tovább gondolni a gondolatot már nem volt időm, hisz a tömeg vitt magával. Újra a város vérkeringésének része lettem, és meglepetésként ért, hogy mennyire hiányzott ez az érzés.
A buszon ülve a gombóc ott volt a torkomban, hogy vajon milyen lesz a LAKÁSban újra. Vegyes érzés volt, egyúttal kellemes, mint első alkalommal, másrészt viszont mindannak a megtestesülése amit feladtam, egy 1000 km-re lévő fél szobáért egy Gemeindeamt felső szintjén.
TGZ főzött nekem, várt engem, jól esett. Amíg Damüls-ben voltam, és elképzeltem, milyen lesz otthon, minden olyan egyszerűnek tűnt, de most mégis olyan nehéz volt minden. TGZ érzéseit látni, mindennek a visszhangja bennem. Ez a két nap mindennel szembesített, amit Damüls-ben olyan jól eltemettem. Éreztem, hogy az élet, amit kint élek, korántsem az, amiben én hosszú távon jól tudnám magamat érezni. Egy lecsupaszított élet, ami a jelenleg is zaklatott állapotomban biztonságosan tudok kezelni. Főként munka, és némi egyéb, de semmi olyan sem, amibe nagyon bele kellene adni magamat. Ahhoz még nincs erőm.
Imádtam a város nyüzsgését, az összhangot, ami TGZ-vel megvan, azt, hogy tudja, mi játszódik le bennem. Bár tudtam, hogy néhány nap múlva Szlovéniában leszek, mégsem gondoltam rá egy kicsit sem, csak Budapestre koncentráltam, arra, amit ez a város adhat nekem. A tömeg, a sokszínűség, a napsütéses város, a lehetőségek végtelen tárháza. Anyum meghívta TGZ-t hozzánk, kis vacillálás után elfogadta ugyan a meghívást, de az adott nap reggelén, már éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kérte, hogy egy későbbi busszal menjünk haza, mert a 4 óra otthon anyukámékkal már sok lenne neki. Most néhány nap elteltével már jobban értem, mi játszódhatott le akkor benne. Ott volt nálunk fizikailag, de agyban valahogy nem igazán, végig olyan búcsúérzés-félét éreztem, mint utólag kiderült, teljesen megalapozottan. Mikor kikísértem a buszhoz, megölelt, megöleltem, anyukámék nem értették, hogy lehet az, hogy azt mondom, ő az ex barátom, de mégis ilyen viszony van köztünk. Én sem tudom a mai napig megmagyarázni, közel érzem magamhoz őt, van egy fajta összhang köztünk, érti talán minden rezdülésemet, ezek a dolgok nem szűnnek meg létezni egy döntés kapcsán. Mindig is fontos lesz nekem, és sosem válik semlegessé számomra, mi is történik vele.
Mégis mikor megkaptam azt a levelet tőle, hogy most ez a két nap segítette abban, hogy megértse, egy új életet kell kezdenie nélkülem, és hogy arra kér (bár a szíve szakad meg), hogy ne keressem, akkor én is összetörtem.
Már ténylegesen nem maradt semmim sem, csak a két bőrönd és két doboz, meg egy céltalan élet, ahol mindig csak azt tudom mondani, hogy keresem az utamat, de már lassan elvesztem a hitemet abban, hogy meg fogom találni az utamat. TGZ csak annyit mondott, találd meg azt a hülye utat. Ebben a mondatban benne van minden. Egyszerűen csak összeomoltam, mert tényleg csak a sötétben tapogatózom, talán bátornak látszom, talán hoztak is valamit az eddig hozott döntéseim, de az árat meg is fizettem értük. Minden egyes új felfedezés egyúttal egy régi értékes dolog, kapcsolat elvesztésével járt együtt. Néhány nap, és újra felfordult velem a világ, még kevésbé maradt talaj a lábam alatt.
Mindez egy nappal Szlovénia előtt, ami szintén nem a tervezetteknek megfelelően alakult. Három éjszakából egy lett, és sok mindenre meg is tanított, de egyúttal újra felszínre hozta a nagy energiával eltemetett érzelmeimet. Egy dolog azonban teljesen világos, el kell, hogy felejtsem őt, nincs más út.
Még nagyon friss az élmény, nem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen csak képek kavarognak az agyamban, a legváratlanabb dolgok hívják elő újra, és közben nagyon fáj a szívem, minden miatt, az összes veszteségem miatt. Keresem a lehetséges megoldást, mert az biztos, hogy Damüls-be visszamenve, ha így folytatom tovább is az életem, az nem visz előre, csak az időt vesztegetem, amit gyógyulási folyamatnak nevezek, de ez csak a fertőzés megelőzése, és korántsem gyógyulás. Nincs célom, nincs irány, út van, de csak állok a kereszteződésbe, és fogalmam sincs, hogy merre menjek. Egyedüllétre van szükségem, de hogyan valósítsam meg ezt, amikor csak egy fél szobám van?
Egyszer engednem kell, hogy teljesen legyőzzön minden árnyék, amit az elmúlt időszakból cipelek magammal, de ehhez az kell, hogy egyedül legyek. Ha egyszer elérem az alját, akkor már el tudom magam rúgni onnan, és célba venni újra a felszínt, de addig nem, addig csak a felettem is alattam is mélység marad, és csak a lebegés a kettő között minden értelem nélkül….:(
Oldal ajánlása emailben
X