A változás szele, búcsú, vagy valami olyasmi

2013 március 12. | Szerző: freeve

Még 15 nap, két hét, és vége. Igaz, visszajövök még néhány napra, de az már csak egy provizórikus néhány nap, és tényleg vége. Fel sem tudom fogni, folyton próbálkozom, memorizálom a dátumot, megpróbálom elképzelni, hogy milyen otthon, de nem megy. Most még csak a veszteséget látom, nem tudok előre tekinteni. A miértek egész hada sorakozik a fejemben, és semmire sincs válasz. Megint a hullámvasúton vagyok, csak most már egy másik idősíkon, egy másik Évi. Annyi változás talált meg, annyi mindent hozott ez a másfél év, és most egyszerűen el kell fogadnom, hogy vége. Nem tudom, miért esik ez annyira nehezemre. Mindig azt mondtam, hogy ez itt nem élet, hiszen csak dolgozom, és alszom, néha elmegyek a többiekkel, de ennyi, össze sem lehet hasonlítani az otthoni életemmel. Mégis most hogy lassan vége, érzem azt, hogy a pórusaimba ivódott minden, ami itt van, a Mittagspitze, a hegyek, amelyek körülvesznek, az emberek, a hangulatok, a mélységek és magasságok, amiket itt megéltem. Ez az egész csak hozzám tartozik, ahogy ezt a néhány karaktert leírom, egyfajta Verborgenheit-ot érzek, valamit, amit meg szeretnék őrizni magamnak, hiszen, ez valami, ami engem meghatároz, valami, ami mindent felborított, eltaszított, magához vonzott, és annyiféle módon hatott rám, hogy el sem tudom mondani. Csak ülök a szobámban, rock zene a fülemben, és annyi impresszió bennem, amit szinte már kezelni sem tudok. Azt hittem, hogy ez egyszerű lesz, hiszek majd a pozitív folytatásban, és otthon megtalálom a helyemet, hisz már egyszer megvolt, és szépen élek tovább. De valahogy ez túl egyszerűnek tűnt. A főnök szerint küzdök magammal. Nem tudom, talán. Találkoztam Vele is, S, aki mindent felborított. Most Zürs-ben van,a másik szállodánkban,  bár, étterem, service, mindent, csinál. X hónapig nem dolgozott, és most lelkes, megváltoztat mindent, ahol ő megjelenik, és dolgozik, az emberek mennek utána. Hihetetlen. Herr Madlener megkérdezett, hogy visszahozhatja-e őt, ha azt mondom, hogy nem, akkor elvetette volna a lehetőséget. Miért mondtam volna, hogy nem? Hiszen tiszta volt minden, én TGZ-vel tervezem a jövőt, minden tiszta, no reason to refuse. A sors mégis játszik velem. Egyazon napon jött a két ember, TGZ és S. TGZ engem meglátogatni, S Zürs-be munkát kezdeni. Az a nap minden volt, csak nyugodt nem. Herr Madlener tényleg kedvelhet engem, hiszen minden rezdülésemet érzi, és érezte reggel is, hogy nem tudok a helyzettel mit kezdeni, hogy rossz kedvem van, félek. Még meg is jegyezte viccesen, hogy megint neki kell engem felépítenie, és persze neki megint sikerült, a vele töltött egy óra után már nem volt a szívem nehéz, csak vártam, hogy jöjjön TGZ és rá koncentráltam. Én is mentem Mellau-ba, ő jött, és jó volt látni őt. Jól nézett ki, szövet kabát, vékony, magas. Egy kis ideig eltartott, amíg megszoktam, hogy ott van, de aztán már jó volt. Ki akartam zárni S-t a gondolataimból, és sikerült. Azok után, amit miatta átéltem, ez volt a minimum. Ki is zártam, másfél nap tök jó volt TGZ-vel. Mindig rácsodálkozom, hogy mekkora szerencsém van, és mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon megérdemlem-e ezt. TGZ jelen van, én valahogy nyugodt leszek. De csak, ha jelen van, amúgy egy kalandor vagyok. Sajnos anyumnak igaza volt, én egy igazi kalandor vagyok, néha ostorozom magam, amiért képtelen vagyok a seggemen nyugton maradni, és értékelni mindazt, amim van, hiszen ez egy kivételesen jó helyzet lenne. Valaki, aki szeret, valaki aki a gondolataimban olvas, megért, egy jövő otthon. De néha mégsem elég, hogy miért nem tudok ezzel elégedett lenni??? Folytonos lelkiismeret-furdalással küzdöm, mert félek belemenni az állandóságba. Ha haza megyek, vissza megyek a lakásba, ahol már másfél éve nem voltam, mindig csak vendég, és újra fel kell vennem a fonalat. Belül tudom, hogy ez a normális, anyum és mindenki ezt várja tőlem, de a lelkem még kalandozna. Az egyetlen, aki ezt érti, az Herr Madlener. Nem tudom, hogyan, és miért, nem beszélünk sokat, de egy-egy elejtett félmondata mindig van, amiből tudom, hogy érti, mi zajlik bennem, érdekes. A szobám falait vizslatom, fa, igazi alpesi ház, azt kívánom, hogy úgy 10 éven belül otthon is ilyen legyen. Talán sikerül. A centire téved a szemem a falon, már olyan rövid, mélyen legbelül kitolnám a pillanatot, amikor már nem marad több centi, és vége. De tudom, hogy egyszer vége. Mivel maximalista vagyok, otthon is jól akarom csinálni majd, csak az átmenetet kell átvészelnem. Sikerülni fog, tudom, csak az átmenet lesz nehéz. Áldom a gondolatot, hogy nem egész egy hónapot adtam magamnak a regenerálódásra, így könnyebb lesz.   Igyekezni fogok. TGZ megérdemli, hogy boldog legyen, hiszen annyi mindent megtett értem, talán senki nem tenné ezt meg értem, csak ő. Néha azt érzem, nem érdemlem meg őt, mennyivel jobb lenne neki egy nyugodt lánnyal, aki 100 %-osan oda tud koncentrálni a kapcsolatra, és a kalandorlénye nem lázadozik folyton a megszokás, a nyugalom, és a “normális” dolgok ellen. Néha azt kívánom, hogy ez tudjak lenni, de nem tudok. Tetszik, nem tetszik, tényleg kalandor vagyok. Ha nem lennék az, akkor nem találkoztam volna S-sel. De látnom kellett, hogy hogyan reagálok. A menükártya miatt jött. Én nem láttam, amikor megjött, hátra ment a konyhába. Erni-vel, a többiekkel találkozni. De tudtam, hogy ott van, megéreztem. Hátra mentem, meglátott, és olyan egyértelmű volt, hogy megölel. Ugyanaz, akit fél éve láttam utoljára. Fekete haj, zöld pajkos szemek. Farmer, Tracht öltöny felső, fehér ing. Magával ragadó személyiség. A haja a homlokába hullik, már nem engedelmeskedik a fésűnek. Fura újra látni. Annyi mélység után. Elmegyünk a Schirm-be Ritához. Nem iszik alkoholt. Fura a Red Bull-t látni a kezében, hiszen mindig is sörrel látni. Beszélgetünk. Felkavar. Még mindig olyan hatással van rám, amire nem számítok. De már nem az a naiv liba vagyok, mint anno. Már egy kicsit kívülről is nézem magam, amikor vele vagyok, mindig ott a kontroll. Ez jó érzéssel tölt el, így valahogy jobban biztonságban érzem magam. Ez kell, mert neki még mindig csak egy játékszer vagyok, bár állítja, hogy nem. Nem tudom, volt- e olyan lány, aki kétszer egymás után a Mittagspitze-ben dolgozott, és S-sel dolga lett volna. Jó volt látni őt. Sok minden kavarog,  újra érzem a fentet, a lentet, a hullámvasutat, amit ő okozott, de mégis örülök, hogy így alakult. Örülök, hogy láttam, hogy már nem csak elképzelnem kell, hogy milyen, ha látom őt. TGZ-nek is megmondtam, hogy láttam. Kell, hogy tudja. Annyira elfáradt ebben a másfél évben, und es tut mir so leid. Annyira bánt, hogy én nem tudom azt adni neki, amit megérdemel, hiszen én Damüls mellé tettem le a voksom. Amikor is egy kis időm van gondolkozdni, folyton ostorozom magam, mégis egyre inkább az látszik kirajzolódni, hogy ez egy tetoválás, amit nem lehet eltüntetni, ez vagyok én. De még kb. két hét, és vége az őrületnek, és meg kell nyugodnom. Ennyi időt kaptam. Az őrület nem vezet sehová. Így nem lehet élni, mégha annyira vonzana is. De előbb-utóbb beleragadna az ember, és azt nem akarom, mert aztán már nincs visszaút. Gyökerek, és célok nélkül nincs élet. De még van két hetem egy kicsit lebegni, és minden irány nélkül lenni….

Fordult a világ

2012 augusztus 4. | Szerző: freeve

Kaptam néhány nap szabadságot, helyesbítve kivehettem a júniusi túlóráimat szabadságként, így aztán úgy döntöttem, hogy hazajövök. Korábban úgy gondoltam, hogy ott maradok, de végiggondolva, hogy mikor jöhetek legközelebb, logikus választásnak tűnt az, hogy most jövök, amikor lehetőségem van.

A terv szerint két éjszaka Budapesten, két éjszaka anyumnál, és három éjszaka Szlovéniában – mondjuk úgy, hogy egy barátnál.

Vártam, hogy jöhessek, változást remélve a változástól. Anyukám szerint folyton menekülök valami elől, és az utóbbi két-három hétben rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Itthonról menekültem a felfordult életem elől Damüls-be, Damüls-ben is menekülök barátokba, egy-két későig átbeszélgetett, gyakran iszogatós estébe, belemerülök mások történeteibe, csak hogy az enyémekkelne kelljen foglalkoznom. Több, mint két hónapja vagyok kint, és ennyi idő kellett, míg újra felismertem, hogy valami hiányzik az életemből, hogy jelen vagy egy állandó hiányérzet, amit ilyen-olyan módon igyekszem elnyomni, elfedni. A felismerés azonban még korántsem hozta magával a lehetséges megoldást, ismét a könnyebb utat választottam, és hagytam magam sodródni, tovább és tovább.

 

Hazaértem, 10 óra és megannyi zenével és a saját gondolataimmal töltött idő után megérkeztem a Keleti pályaudvarra, már az épületnek is örültem. Két hónappal ezelőtt zaklatottan, de abban a biztos tudatban, hogy ez a megoldás szálltam fel a vonatra, és indultam el ismét az utamon, most pedig két hónap után újra itt, és az álcának használt nyugalmam szinte azonnal összetört. Ott állt és várt rám az, aki élete szerelmének nevez(ett), fess volt, és öröm csillogott a szemében, és én most meg tudtam tenni azt, amit márciusban már nem tudtam, őszintén örülni neki. Vékony, nagyon vékony, ez volt az első gondolatom, de tovább gondolni a gondolatot már nem volt időm, hisz a tömeg vitt magával. Újra a város vérkeringésének része lettem, és meglepetésként ért, hogy mennyire hiányzott ez az érzés.

A buszon ülve a gombóc ott volt a torkomban, hogy vajon milyen lesz a LAKÁSban újra. Vegyes érzés volt, egyúttal kellemes, mint első alkalommal, másrészt viszont mindannak a megtestesülése amit feladtam, egy 1000 km-re lévő fél szobáért egy Gemeindeamt felső szintjén.

 

TGZ főzött nekem, várt engem, jól esett. Amíg Damüls-ben voltam, és elképzeltem, milyen lesz otthon, minden olyan egyszerűnek tűnt, de most mégis olyan nehéz volt minden. TGZ érzéseit látni, mindennek a visszhangja bennem. Ez a két nap mindennel szembesített, amit Damüls-ben olyan jól eltemettem. Éreztem, hogy az élet, amit kint élek, korántsem az, amiben én hosszú távon jól tudnám magamat érezni. Egy lecsupaszított élet, ami a jelenleg is zaklatott állapotomban biztonságosan tudok kezelni. Főként munka, és némi egyéb, de semmi olyan sem, amibe nagyon bele kellene adni magamat. Ahhoz még nincs erőm.

 

Imádtam a város nyüzsgését, az összhangot, ami TGZ-vel megvan, azt, hogy tudja, mi játszódik le bennem. Bár tudtam, hogy néhány nap múlva Szlovéniában leszek, mégsem gondoltam rá egy kicsit sem, csak Budapestre koncentráltam, arra, amit ez a város adhat nekem. A tömeg, a sokszínűség, a napsütéses város, a lehetőségek végtelen tárháza. Anyum meghívta TGZ-t hozzánk, kis vacillálás után elfogadta ugyan a meghívást, de az adott nap reggelén, már éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kérte, hogy egy későbbi busszal menjünk haza, mert a 4 óra otthon anyukámékkal már sok lenne neki.  Most néhány nap elteltével már jobban értem, mi játszódhatott le akkor benne. Ott volt nálunk fizikailag, de agyban valahogy nem igazán, végig olyan búcsúérzés-félét éreztem, mint utólag kiderült, teljesen megalapozottan. Mikor kikísértem a buszhoz, megölelt, megöleltem, anyukámék nem értették, hogy lehet az, hogy azt mondom, ő az ex barátom, de mégis ilyen viszony van köztünk. Én sem tudom a mai napig megmagyarázni, közel érzem magamhoz őt, van egy fajta összhang köztünk, érti talán minden rezdülésemet, ezek a dolgok nem szűnnek meg létezni egy döntés kapcsán. Mindig is fontos lesz nekem, és sosem válik semlegessé számomra, mi is történik vele.

Mégis mikor megkaptam azt a levelet tőle, hogy most ez a két nap segítette abban, hogy megértse, egy új életet kell kezdenie nélkülem, és hogy arra kér (bár a szíve szakad meg), hogy ne keressem, akkor én is összetörtem.

Már ténylegesen nem maradt semmim sem, csak a két bőrönd és két doboz, meg egy céltalan élet, ahol mindig csak azt tudom mondani, hogy keresem az utamat, de már lassan elvesztem a hitemet abban, hogy meg fogom találni az utamat. TGZ csak annyit mondott, találd meg azt a hülye utat. Ebben a mondatban benne van minden. Egyszerűen csak összeomoltam, mert tényleg csak a sötétben tapogatózom, talán bátornak látszom, talán hoztak is valamit az eddig hozott döntéseim, de az árat meg is fizettem értük. Minden egyes új felfedezés egyúttal egy régi értékes dolog, kapcsolat elvesztésével járt együtt.  Néhány nap, és újra felfordult velem a világ, még kevésbé maradt talaj a lábam alatt.

Mindez egy nappal Szlovénia előtt, ami szintén nem a tervezetteknek megfelelően alakult. Három éjszakából egy lett, és sok mindenre meg is tanított, de egyúttal újra felszínre hozta a nagy energiával eltemetett érzelmeimet. Egy dolog azonban teljesen világos, el kell, hogy felejtsem őt, nincs más út.

 

Még nagyon friss az élmény, nem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen csak képek kavarognak az agyamban, a legváratlanabb dolgok hívják elő újra, és közben nagyon fáj a szívem, minden miatt, az összes veszteségem miatt. Keresem a lehetséges megoldást, mert az biztos, hogy Damüls-be visszamenve, ha így folytatom tovább is az életem, az nem visz előre, csak az időt vesztegetem, amit gyógyulási folyamatnak nevezek, de ez csak a fertőzés megelőzése, és korántsem gyógyulás. Nincs célom, nincs irány, út van, de csak állok a kereszteződésbe, és fogalmam sincs, hogy merre menjek. Egyedüllétre van szükségem, de hogyan valósítsam meg ezt, amikor csak egy fél szobám van?

 

Egyszer engednem kell, hogy teljesen legyőzzön minden árnyék,  amit az elmúlt időszakból cipelek magammal, de ehhez az kell, hogy egyedül legyek. Ha egyszer elérem az alját, akkor már el tudom magam rúgni onnan, és célba venni újra a felszínt, de addig nem, addig csak a felettem is alattam is mélység marad, és csak a lebegés a kettő között minden értelem nélkül….:(