M. utolsó teljes napja, egy hete mondja, hogy menjünk Zürs-be. Menjünk, beleegyezem, de kicsit vacillálok, hiszen mégis csak kilenc végig dolgozott nap utáni szabadnapom az, amiről beszélünk. Geh’ mal Kaffee trinken… Du träumst immer von einem Espresso. A megbeszélt időponthoz képest csúszunk, némi változás. Hajmosás, csinos ruha, irány a szálloda. Még dolgozik, a Kindle a táskámban lapul, és folyamatosan csábít az olvasásra, vagy inkább arra az élményre, amit a könyv nyújt, leülök a Wintergarten-be, kényelmesen, süt a nap, kellemes hőmérséklet, és már szalad is a szemem a sorokon, lassan belemerülök, és legszívesebben maradnék, ott és abban a pillanatban. Aztán felbukkan ismét az ismerős érzés, ahogyan a szabadjára engedett gondolataim kislisszannak a nyitva hagyott résen, az olvasás feloldja a szigorú rendet, és a katonás rend bomlani látszik. Lassan kialakul a vágy az olvasással együtt az írásra is. De nem merülhetek még mélyebbre, mert a la carte vendégek jönnek, Rita a konyhában, leültetem őket, és már meg is tört a varázs. Visszaülök ugyan, de már nem tudom újra előhívni azt a jó érzést. Közben jön M., int, hogy menjek. Csinos ing, Levis nadrág, és a sokat emlegetett óra, Citizen, arany és ezüst szín kombinációja. Szép, de valahogy mégis esetlen. Különös kötődésem van az órákhoz. Az anyukám pici órája, amely még igazi “felhúzós”, élete első munkakezdésének emlékét őrzi, figyelem ! 14 évesen. Kicsi, kerek gyöngyházszínű számlap, és számtalanszor cserélt szíj. Valahogy a mamám vonásait hívja elő belőlem, ahogyan rátekintek. Egy idő óta már nem megy, otthon pihen egy doboz mélyén. Az első óra, amit apumtól kapok. Lepkék, és virágok vannak a szíján, igazi lányos óra, Ausztriából jött. A számlapja egészen egyszerű, színesek a számok, de semmi flanc, csak számok, és maga az óra egy kicsit metáll fényű pasztell zöld színű. Már számtalanszor cserélt a szíj, de még mindig megvan. Aztán az első fém ékszeróra. Az első barátomtól kapom. Négyszögletes, egyszerű, olyan, mint én, ezt nagyon eltalálja. A Petőfi Sándor utcán sokáig keresem, hogy kiszedjék az extra szemeket a szíjból, túl nagy a vékony csuklómra. Mindig hordom, karcos már a szíja, de még mindig hordom. Nélküle napközben hiányérzetem van. Emlékeztet is, mindarra, amit az első igazi hosszú kapcsolatomból tanultam, és valahogy ez az óra mindig mindenhová elkísért. Aztán a februári találkozásom az Armani órákkal. Nagy fekete számlap, semmi flanc, egyszerűen elegáns. Sascha nagyobb csuklóját díszíti, élvezi, ahogyan a figyelmem az órára irányul, és kiül az elismerés az arcomra. Tovább akarja fokozni, …még van 24 másik óra otthon, nem is hordom őket. Mosolygok, hazug, gondolom, de valójában tudom, hogy igazat mondd. A következő kép, ahogyan Bludenz-ben sétálunk, és ő egyszer csak megáll egy kirakat előtt, és az órákat nézi. Mondja, hogy menjünk vissza a kocsihoz, jön mindjárt. Akkor veszi meg a következő órámat. Mosollyal a szája sarkában mondja, hogy Neked is vettem egyet, de csak akkor kapod meg, ha hazamész. De már nem kapom meg, talán elromlott, legalábbis azt mondta, és nem ment el érte, míg még Damüls-ben voltam. Várom, hogy meglássam végre a becses darabot, ami márciusban még oly sokat jelentett. De heteket várok, és nem jön. Ritának mondja, hogy vegye ki a kocsiból, és miközben az órát kiveszi, közben meglátja a törülközőt, és a papucsot, a bizonyítékot arra, hogy mással is jár szaunázni. Rita azt mondja, feladja postán, de nem teszi, már csak itthonról. Végre megkapom. Meglátom, de már annyit vártam rá, hogy egyszerűen nem azt a hatást váltja ki, amit kellene. De valahogy mégis beleszeretek az órába, hiszen gyönyörű, olyan, mint én. Eltalálta. Talán kicsit több is, mint én. Elegánsabb. Én még nem vagyok ezen az elegancia szinten. A sors fura fintora, hogy még TGZ-t is elviszem anno őrültségemben Armani órákat nézni, ott bukok le talán. Aztán TGZ-ben is megszületik az igény egy igazi órára. Először vesz egy technikailag minden igényt kielégítő órát, fekete, sport óra, de még mindig vágyik egy másikra. Azt már nem látom meg. Közben ismét Damüls-ben vagyok. Hordom az Armani órát, de valahogy érzelmileg nehéz, mintha ólomból lenne. Aztán mikor hazamegyek, TGZ megmutatja az új óráját, gyönyörű, barna szíja van, világos, pont illik hozzá, az ő kevésbé vastag csuklójához. Már együtt lelkesedünk az órákért. Most pedig itt ez a Citizen, amit valahogy nem illik a viselőjéhez.
Az autó közben gyönyörű tájakon visz, folyton az jár a fejemben, hogy a hegyek lesznek életem későbbi színterének nyaraláscélpontjai. Kicsinek érzem magam a fölém hatalmasodó csúcsok árnyékában, keresem a túra útvonalakat a szememmel. De csak sejtem, hogy ott vannak, látni nem látom őket. Arra gondolok, bár inkább túrázni mentem volna, de végül is jól is sikerülhet a Zürs-be tett kirándulás. Megérkezünk, Warth, Lech, Zürs egy egészen más világ, mint amiben én már-már otthonosan mozgok. Elit, elegáns, számtalan szálloda, étterem, 300 Km-nyi sípálya, liftek, kávézók, élet. Felvillan a fejemben a gondolat, hogy milyen lehet itt dolgozni, kicsit elbizonytalanodom, hogy illek-e én ebbe a környezetbe. Két másik emberrel vagyok ott, és vagyok úton, de valahogy mégis egyedül érzem magam, TGZ után vágyom, az összhangra, arra a játékosságra, ahogyan megosztjuk egymással a benyomásainkat dolgokról. Megállunk egy terasznál kávézni. Két espresso, egy jeges kávé, és egy hosszú kávé. Az espresso-n szép crema van, de a csésze snassz. A jeges kávém impozáns, belemerülök az élvezetbe. Süt a nap, körülöttem elegáns vendégek, a pincérek tuti magyarok. A felszolgálás káoszos, semmi rendszer. Valószínűleg M. is erről beszél Matus-sal, de nem értem, folyamatosan szlovákul beszélnek. Fizessünk, Matus fizet. Azt gondoltam, hogy talán az utolsó ilyen alkalommal meghív, de nem. Kifizetem a saját kávémat. Nem szabadulok a csalódottságtól. Nem a 8 Euro, hanem a tény, hogy fel sem merül, hogy meghívott volna, pedig ő elvileg a barátnőjének tekint, még ha én egy percig nem gondolta magamat annak. Ismét újabb visszajelzést kapok arról, hogy a világaink mennyire különböznek. Ismét S.-re és TGZ-re gondolok, hogy velük milyen más. S. kalandossága és élettapasztalata, hogy levegye a nőket a lábáról mind jó alap volt arra, hogy vele sosem éreztem magam valaki társaságában magányosnak. TGZ-vel pedig magától értetődő az összhang, és az, hogy vele olyan jó, bárhol lenni. Ismét autóban, de a gondolataim messze szállnak, néha ijesztőek is, a jól eltemetett gondolatok, képek valahogy újra előkerülnek. La Delizia TGZ-vel, a Hummer sebességmérője, a zene előhívja bennem a képet, ahogyan énekelek vele hangosan az autóban, és egykoron azt gondolom, hogy vele a világ végére is elmennék. Közben pedig arra gondolok, hogy most, hogy láttam milyen Warth, Lech, és Zürs, eljátszom a gondolattal, hogy mégsem megyek haza, itt maradok, és dolgozom tovább Ausztriában, egyik szezon a másik után, de mi lesz utána? Ismét a kalandor agyam, nem szűntem meg az lenni, még mindig kalandorkodom rendesen. Bevillan ismét TGZ, Budapest, anyu, az otthoni életem, a beszélgetés Ritával, a felismerés, hogy nekem otthon volt életem, míg M. tíz éve szezonmunkázik,és nincs igazi élete, csak egyik szezontól a másikig. Ezt akarom én? Nem tudom, elbizonytalanodom, de elszomorít a felismerés, hogy még mindig kalandor vagyok. Az összes jövőmről alkotott gondolatom szinte csak képzelgéseken alapszik. Képzelgés arról, milyen lesz, ha hazamegyek. Valahogy úgy érzem, hogy ez az otthonlét sem lesz simán csak otthonlét, számolom a napokat, mennyi van még. Még sok, nem szabad várnom, nem szabad, hogy elvárásaim legyenek, csak abban a pillanatban kell léteznem, amikor leszállok a buszról, és talán a jól ismert karok körülzárnak újra, de már megint csak képzelgek. A könyv jut eszembe, ahogyan a főszereplő magát győzködi, hogy lépj már ki a múltból, ne ott élj, és egyszer csak azon kapom magam, ahogyan magamban én is ezt suttogom magamnak.
Most rányomtam a play gombra, és most gondolatban ismét a Hummer-ben ülök, és torkom szakadtából énekelek. Itthon vagyok a szobámban egyedül, és végre elő merem hívni a veszélyes árnyat. Ahogyan az Eat, pray, love gondolata jut eszembe, ahogyan Liz azt mondja, még mindig szeretem (a volt férjét), és a másik fél azt mondja, szeresd, hiányzik, hiányozzon. Vagy valami ilyesmi. Gondolj rá, szeresd, minden nap küldj egy kis fényt, és egyszer már nem fog többet hiányozni. Ez egyfajta búcsú. Én elvágtam ezt az egészet, de a búcsú szakasza még tart. A múltkor elolvastam néhány üzenetet, és újra előtört mindaz az érzelem, amit anno átéltem. Nagy intenzitású volt, és be kell valljam, hogy a javulás ugyan elkezdődött, de még korántsem vagyok gyógyult, a lelkem még sajog, és még sokáig tart, amíg meggyógyul, de már valahogy érzem az erősödés jeleit. Keserédes mosoly suhan át az arcomon.
Milyen fura az agyam, mint egy szivacs, minden ott marad és a legváratlanabb pillanatokban kerülnek elő. Már arra gondolok közben, hogy TGZ-vel fogok beszélni mindjárt, de M. várná, hogy átmenjek, sötétben ülök, csak a monitor világít, itt akarok maradni, feküdni, és figyelni a keskeny ablakrésen beszökő fényt, kicsit talán olvasni, hagyni, hogy a zene úgy hasson, mint a sebbe nyomott parázs, fájdalmat okoz, nyilall, de a seb gyógyulni kezd, a heg ott marad ugyan, de a szervezet már dolgozik a javításon. Újra az ismétlés gombra nyomok, még egyszer meghallgatom a zenét, ami hozzá kötődik. Rácsodálkozom mindarra, ami mögöttem van. Figyelem a fényt az alagút végén, még épphogy pislákol, de már ott van. Remélem, hogy tényleg ott van.
Egy délutánnyi csalódottság generálta gondolatok
2012 október 20. | Szerző: freeve
M. utolsó teljes napja, egy hete mondja, hogy menjünk Zürs-be. Menjünk, beleegyezem, de kicsit vacillálok, hiszen mégis csak kilenc végig dolgozott nap utáni szabadnapom az, amiről beszélünk. Geh’ mal Kaffee trinken… Du träumst immer von einem Espresso. A megbeszélt időponthoz képest csúszunk, némi változás. Hajmosás, csinos ruha, irány a szálloda. Még dolgozik, a Kindle a táskámban lapul, és folyamatosan csábít az olvasásra, vagy inkább arra az élményre, amit a könyv nyújt, leülök a Wintergarten-be, kényelmesen, süt a nap, kellemes hőmérséklet, és már szalad is a szemem a sorokon, lassan belemerülök, és legszívesebben maradnék, ott és abban a pillanatban. Aztán felbukkan ismét az ismerős érzés, ahogyan a szabadjára engedett gondolataim kislisszannak a nyitva hagyott résen, az olvasás feloldja a szigorú rendet, és a katonás rend bomlani látszik. Lassan kialakul a vágy az olvasással együtt az írásra is. De nem merülhetek még mélyebbre, mert a la carte vendégek jönnek, Rita a konyhában, leültetem őket, és már meg is tört a varázs. Visszaülök ugyan, de már nem tudom újra előhívni azt a jó érzést. Közben jön M., int, hogy menjek. Csinos ing, Levis nadrág, és a sokat emlegetett óra, Citizen, arany és ezüst szín kombinációja. Szép, de valahogy mégis esetlen. Különös kötődésem van az órákhoz. Az anyukám pici órája, amely még igazi “felhúzós”, élete első munkakezdésének emlékét őrzi, figyelem ! 14 évesen. Kicsi, kerek gyöngyházszínű számlap, és számtalanszor cserélt szíj. Valahogy a mamám vonásait hívja elő belőlem, ahogyan rátekintek. Egy idő óta már nem megy, otthon pihen egy doboz mélyén. Az első óra, amit apumtól kapok. Lepkék, és virágok vannak a szíján, igazi lányos óra, Ausztriából jött. A számlapja egészen egyszerű, színesek a számok, de semmi flanc, csak számok, és maga az óra egy kicsit metáll fényű pasztell zöld színű. Már számtalanszor cserélt a szíj, de még mindig megvan. Aztán az első fém ékszeróra. Az első barátomtól kapom. Négyszögletes, egyszerű, olyan, mint én, ezt nagyon eltalálja. A Petőfi Sándor utcán sokáig keresem, hogy kiszedjék az extra szemeket a szíjból, túl nagy a vékony csuklómra. Mindig hordom, karcos már a szíja, de még mindig hordom. Nélküle napközben hiányérzetem van. Emlékeztet is, mindarra, amit az első igazi hosszú kapcsolatomból tanultam, és valahogy ez az óra mindig mindenhová elkísért. Aztán a februári találkozásom az Armani órákkal. Nagy fekete számlap, semmi flanc, egyszerűen elegáns. Sascha nagyobb csuklóját díszíti, élvezi, ahogyan a figyelmem az órára irányul, és kiül az elismerés az arcomra. Tovább akarja fokozni, …még van 24 másik óra otthon, nem is hordom őket. Mosolygok, hazug, gondolom, de valójában tudom, hogy igazat mondd. A következő kép, ahogyan Bludenz-ben sétálunk, és ő egyszer csak megáll egy kirakat előtt, és az órákat nézi. Mondja, hogy menjünk vissza a kocsihoz, jön mindjárt. Akkor veszi meg a következő órámat. Mosollyal a szája sarkában mondja, hogy Neked is vettem egyet, de csak akkor kapod meg, ha hazamész. De már nem kapom meg, talán elromlott, legalábbis azt mondta, és nem ment el érte, míg még Damüls-ben voltam. Várom, hogy meglássam végre a becses darabot, ami márciusban még oly sokat jelentett. De heteket várok, és nem jön. Ritának mondja, hogy vegye ki a kocsiból, és miközben az órát kiveszi, közben meglátja a törülközőt, és a papucsot, a bizonyítékot arra, hogy mással is jár szaunázni. Rita azt mondja, feladja postán, de nem teszi, már csak itthonról. Végre megkapom. Meglátom, de már annyit vártam rá, hogy egyszerűen nem azt a hatást váltja ki, amit kellene. De valahogy mégis beleszeretek az órába, hiszen gyönyörű, olyan, mint én. Eltalálta. Talán kicsit több is, mint én. Elegánsabb. Én még nem vagyok ezen az elegancia szinten. A sors fura fintora, hogy még TGZ-t is elviszem anno őrültségemben Armani órákat nézni, ott bukok le talán. Aztán TGZ-ben is megszületik az igény egy igazi órára. Először vesz egy technikailag minden igényt kielégítő órát, fekete, sport óra, de még mindig vágyik egy másikra. Azt már nem látom meg. Közben ismét Damüls-ben vagyok. Hordom az Armani órát, de valahogy érzelmileg nehéz, mintha ólomból lenne. Aztán mikor hazamegyek, TGZ megmutatja az új óráját, gyönyörű, barna szíja van, világos, pont illik hozzá, az ő kevésbé vastag csuklójához. Már együtt lelkesedünk az órákért. Most pedig itt ez a Citizen, amit valahogy nem illik a viselőjéhez.
Az autó közben gyönyörű tájakon visz, folyton az jár a fejemben, hogy a hegyek lesznek életem későbbi színterének nyaraláscélpontjai. Kicsinek érzem magam a fölém hatalmasodó csúcsok árnyékában, keresem a túra útvonalakat a szememmel. De csak sejtem, hogy ott vannak, látni nem látom őket. Arra gondolok, bár inkább túrázni mentem volna, de végül is jól is sikerülhet a Zürs-be tett kirándulás. Megérkezünk, Warth, Lech, Zürs egy egészen más világ, mint amiben én már-már otthonosan mozgok. Elit, elegáns, számtalan szálloda, étterem, 300 Km-nyi sípálya, liftek, kávézók, élet. Felvillan a fejemben a gondolat, hogy milyen lehet itt dolgozni, kicsit elbizonytalanodom, hogy illek-e én ebbe a környezetbe. Két másik emberrel vagyok ott, és vagyok úton, de valahogy mégis egyedül érzem magam, TGZ után vágyom, az összhangra, arra a játékosságra, ahogyan megosztjuk egymással a benyomásainkat dolgokról. Megállunk egy terasznál kávézni. Két espresso, egy jeges kávé, és egy hosszú kávé. Az espresso-n szép crema van, de a csésze snassz. A jeges kávém impozáns, belemerülök az élvezetbe. Süt a nap, körülöttem elegáns vendégek, a pincérek tuti magyarok. A felszolgálás káoszos, semmi rendszer. Valószínűleg M. is erről beszél Matus-sal, de nem értem, folyamatosan szlovákul beszélnek. Fizessünk, Matus fizet. Azt gondoltam, hogy talán az utolsó ilyen alkalommal meghív, de nem. Kifizetem a saját kávémat. Nem szabadulok a csalódottságtól. Nem a 8 Euro, hanem a tény, hogy fel sem merül, hogy meghívott volna, pedig ő elvileg a barátnőjének tekint, még ha én egy percig nem gondolta magamat annak. Ismét újabb visszajelzést kapok arról, hogy a világaink mennyire különböznek. Ismét S.-re és TGZ-re gondolok, hogy velük milyen más. S. kalandossága és élettapasztalata, hogy levegye a nőket a lábáról mind jó alap volt arra, hogy vele sosem éreztem magam valaki társaságában magányosnak. TGZ-vel pedig magától értetődő az összhang, és az, hogy vele olyan jó, bárhol lenni. Ismét autóban, de a gondolataim messze szállnak, néha ijesztőek is, a jól eltemetett gondolatok, képek valahogy újra előkerülnek. La Delizia TGZ-vel, a Hummer sebességmérője, a zene előhívja bennem a képet, ahogyan énekelek vele hangosan az autóban, és egykoron azt gondolom, hogy vele a világ végére is elmennék. Közben pedig arra gondolok, hogy most, hogy láttam milyen Warth, Lech, és Zürs, eljátszom a gondolattal, hogy mégsem megyek haza, itt maradok, és dolgozom tovább Ausztriában, egyik szezon a másik után, de mi lesz utána? Ismét a kalandor agyam, nem szűntem meg az lenni, még mindig kalandorkodom rendesen. Bevillan ismét TGZ, Budapest, anyu, az otthoni életem, a beszélgetés Ritával, a felismerés, hogy nekem otthon volt életem, míg M. tíz éve szezonmunkázik,és nincs igazi élete, csak egyik szezontól a másikig. Ezt akarom én? Nem tudom, elbizonytalanodom, de elszomorít a felismerés, hogy még mindig kalandor vagyok. Az összes jövőmről alkotott gondolatom szinte csak képzelgéseken alapszik. Képzelgés arról, milyen lesz, ha hazamegyek. Valahogy úgy érzem, hogy ez az otthonlét sem lesz simán csak otthonlét, számolom a napokat, mennyi van még. Még sok, nem szabad várnom, nem szabad, hogy elvárásaim legyenek, csak abban a pillanatban kell léteznem, amikor leszállok a buszról, és talán a jól ismert karok körülzárnak újra, de már megint csak képzelgek. A könyv jut eszembe, ahogyan a főszereplő magát győzködi, hogy lépj már ki a múltból, ne ott élj, és egyszer csak azon kapom magam, ahogyan magamban én is ezt suttogom magamnak.
Most rányomtam a play gombra, és most gondolatban ismét a Hummer-ben ülök, és torkom szakadtából énekelek. Itthon vagyok a szobámban egyedül, és végre elő merem hívni a veszélyes árnyat. Ahogyan az Eat, pray, love gondolata jut eszembe, ahogyan Liz azt mondja, még mindig szeretem (a volt férjét), és a másik fél azt mondja, szeresd, hiányzik, hiányozzon. Vagy valami ilyesmi. Gondolj rá, szeresd, minden nap küldj egy kis fényt, és egyszer már nem fog többet hiányozni. Ez egyfajta búcsú. Én elvágtam ezt az egészet, de a búcsú szakasza még tart. A múltkor elolvastam néhány üzenetet, és újra előtört mindaz az érzelem, amit anno átéltem. Nagy intenzitású volt, és be kell valljam, hogy a javulás ugyan elkezdődött, de még korántsem vagyok gyógyult, a lelkem még sajog, és még sokáig tart, amíg meggyógyul, de már valahogy érzem az erősödés jeleit. Keserédes mosoly suhan át az arcomon.
http://www.youtube.com/watch?v=tsAfW2sjl9I
Milyen fura az agyam, mint egy szivacs, minden ott marad és a legváratlanabb pillanatokban kerülnek elő. Már arra gondolok közben, hogy TGZ-vel fogok beszélni mindjárt, de M. várná, hogy átmenjek, sötétben ülök, csak a monitor világít, itt akarok maradni, feküdni, és figyelni a keskeny ablakrésen beszökő fényt, kicsit talán olvasni, hagyni, hogy a zene úgy hasson, mint a sebbe nyomott parázs, fájdalmat okoz, nyilall, de a seb gyógyulni kezd, a heg ott marad ugyan, de a szervezet már dolgozik a javításon. Újra az ismétlés gombra nyomok, még egyszer meghallgatom a zenét, ami hozzá kötődik. Rácsodálkozom mindarra, ami mögöttem van. Figyelem a fényt az alagút végén, még épphogy pislákol, de már ott van. Remélem, hogy tényleg ott van.
Oldal ajánlása emailben
X