Fény az alagút végén
2012 október 14. | Szerző: freeve
Már több, mint egy hónapja nem írtam semmit sem. Mit csináltam? Éltem, minden kényszer nélkül, megpróbáltam kiélvezni a pillanatot, és meglátni a szépet, és ha valami negatív történik, annak is időt hagyni, amíg megélem, de nem beleragadni. Olyan érzés, mintha vettem volna végre egy nagy levegőt, és megtettem volna az első lépést. Rengeteg impulzus ért mostanság, amely mintha mind más megvilágításba helyezte volna az életemet, a súlypontok is mozgásban vannak, érzem a változás szelét. De már nem siettetek semmit, egyfajta várakozás járja át minden porcikámat, semmi sem állandó.
Minden hatással van rám, hihetetlen. Este van, már késő, az ujjaim kopognak a billenytyűzeten, még rengeteg lekérés vár rám. Felnézek, és az egyik francia vendégünk áll előttem. Szégyenlős mosoly, tört németség, némi ősz szálakkal tarkított borosta. Megkérdezi, hogy nincs-e kedvem egy kávét inni. Meglepődök, és mondom, hogy még sajnos dolgom van. Vár a bárban, mondja. Tovább írok, és belefelejtkezem a munkába. Ismét előttem áll, sajnos még mindig sok munkám van. Nem baj, ő vár. Aztán egyszer már nem várt tovább, túl sok volt a munka. Másnap reggel check out. Ismét a sármos szégyenlős mosoly az arcán. Kaphat puszit? Elmosolyodom, és már hajolok is át a pulton, hogy adjak neki két puszit. Egy pillanatig sajnálom, hogy tegnap sok munkám volt. Elköszön, a mosoly ott ragadt az arcomon, a hátam mögül Herr Madlener nevetését hallom, de nem törődöm vele, egyszerűen csak kiélvezem a pillanatot, hogy én is tetszem valakinek.
Valahogy mintha nyitottabb lennék a világra, várom az ingereket, hogy reagálhassak rájuk. Minden apró momentum nyomot hagy bennem, és minden ilyen kis lenyomat újra azt az érzést adja, hogy hosszú idő után végre újra élek, hatnak rám dolgok. Újabb emlékkép villan be az elmúlt egy hónapból. Napos idő, vendégek a teraszon. Egy családhoz megyek, anya, apa és egy értelmileg és mozgásában is sérült lány. Süteményt és kávét kérnek, meg egy Apfelschorle-t. Rácsodálkozom a szülők természetességére, ahogyan a lányukat kezelik, bevillan a kérdés, hogy vajon engem is ez jellemez-e. De aztán nem érek rá tovább gondolni, további vendégek jönnek. Kiszolgálok, aztán hozzájuk megyek. Leteszem a lány elé az Apfelschorlét, a szülők megköszönik, és ő is megköszöni. Mosolyog, visszamosolyog. Ilyen egyszerű lenne? Mennem kell tovább. Később a szülők még egy kávét rendelnek, újra hozzájuk megyek, és a lány ismét hangosan megköszöni, most már csak a szülők kávéját. Fizetnek. Beszélgetek a szülőkkel, és közben visszaadok, majd pedig megsimogat a lány. Nagyon örülök, igazából nem tudom, hogy minek, talán annak, hogy valószínűleg sikerült nem “nyomorék”-ként gondolnom rá, és viselkednem vele. Sokáig őrizgetem magamban még ennek a pillanatnak nyomát, és újra és újra arra gondolok, hogy mennyire jó lenne, ha nálunk is így kezelnék a sérült embereket, egyenrangúként. Itt ez természetesen, hogy időseket, értelmileg sérülteket, mozgássérülteket mindenkivel azonosan kezelnek, ez itt nem kérdés.
Szeptember vége felé járunk már. Carmen (a kolléganőm) lassan hazafelé készülődik. A kezdeti ellenállásom most már elfogadás és kis elviselés keverékévé szelídül. Két tökéletesen ellentétes emberből a végén majdhogynem csapat alakul ki. Segített, hiszen nem érek olyan gyorsan el a energiatartalékaim végére, mivel ő itt volt, és közben megtanultam felszolgálni is. Egy óriási Milkát vettem neki búcsúzóul, nagyon örül neki, megölel, és végül csak annyit mondd, hogy hallgass a szívedre. Itt TGZ-re gondol, mivel beszélgettünk általánosságban a kapcsolatokról, az ő kapcsolátáról, S-ről, TGZ-ről, és M-ről. Sokat adna ő azért, ha őt és a barátját a párkapcsolatában az a fajta harmónia jellemezné, ami anno minket TGZ-vel. Este csak nézegetem a kettőnk képét, és nem szabadulok ettől a gondolattól, hogy hallgass a szívedre. Figyelem a szívem, hátha jelez, de még semmi, hiszen, a darabokat még épphogy összeillesztettem, még hiányzik is néhány, és még a ragasztó sem száradt meg, aztán már csak azt érzem, hogy a sebek még nagyon elevenek, lüktetnek, és még gyógyulniuk kell. Újra megérzem a mélységet, ahonnan lassan felfelé haladok, de a mélység még ott van, és gyorsan úgy döntök, hogy csak időt kell magamnak hagynom, mert még törékeny vagyok, és még nem tudok megfelelő döntéseket hozni. De egy gondolattól mégsem szabadultam, mégpedig hogy nagyon szeretnék TGZ-vel beszélgetni, és engedtem a csábításnak. Azóta sokat beszélgetünk, és nagyon jól esik beszélgetni, bár szinte minden pillanatban érzem, hogy ez egy olyan terület, amely nekem még nagyon ingoványos terület, de nem tudok lemondani arról, hogy megosszam az életem morzsáit valaki olyannal, aki még egy chat szövegből is kiérzi a hangulatom rezdüléseit. Nem tudom definiálni, hogy milyen szerepe van neki az életemben, de azt tudom, hogy ő nagyon és különlegesen fontos nekem, és ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy lássam őt, most ebben az állapotban, egy tisztább fejjel, amikor már tisztábban tudok felülről nézni a dolgaimra. Már látom, ahogyan hagytam magam megalázni, már látom a naivitásom mélységeit, már látom, hogy egykor talán fontos voltam, de sosem annyira mint ő nekem. Csodálkozom, újra és újra felteszem a kérdést, hogy hogyan hihettem el mindent, ami csak egy óriási hazugság volt. Hogy lehet az, hogy minden fogadalmam ellenére hagytam magam megalázni. Hogy nevezhető ez szerelemnek, ami ennyire vak, és rombol? Lassan két hónapja egy szót sem hallottam felőle, egy ideje az óra sem volt rajtam. Olyan ez, mint egy seb, amelyet mély volt, és már nem elég a ragtapasz, varrni kellett, minden öltés a Paulinától kapott egy-egy információ, még iszonyúan fájt, egy napig még lüktetett is egy-két napig, de aztán a valahogy gyógyulni kezdett. Lassan, elhúzódóan, és már sosem lesz ott semmi olyan, mint előtte. Mindig érzem, és később a heget is látni fogom. Még korántsem gyógyultam meg, egyszerűen csak megtanultam ezzel együtt élni. Tegnap hosszú idő után először mertem elolvasni azt az egynéhány üzenetet, amit még váltottunk, de még mindig hatással vannak rám, nyilalló fájdalom a sebben, még időre van szükségem, hogy ez már csak egy heg maradjon. TGZ írta a múltkor, hogy ő már olyan mint egy tatu. Én még korántsem tartok ott. De már haladok, lépegetek, egyik lábam a másik után, és végre újra élek.
Ezzel a felismeréssel indultam fel a Mittagspitze-re. Egy évvel ezelőtt nem sikerült felmennem. Most is nehéz volt, csúszott, és olykor meg kellett állnom. Remegett a lábam, de menni akartam, ha feladom, akkor újra csak a kudarc íze marad a számban. Biztattam magam, hogy elég erős vagyok, hogy menni fog, hogy meg tudom csinálni, hogy hisznek bennem, hogy csak koncentrálnom kell. Minden gondolatot ki kell űznöm a fejemből, csak egy maradhat, a lábam, a talpam teljes érzése, minden rezdülést éreznem kell, mert itt hibáznom nem szabad. Fel kell jutnom, tedd egyik lábad a másik után. Folyton csak ez járt a fejemben, meg a mondat, amelyet egy évvel ezelőtt a feladott próbálkozáskor mondott egy német srác. A természet lépcsőket alkotott, csak meg kell találnod, hogy hol, és raknod egyik lábad a másik után, lépcsők, egyik lábad a másik után. …és végre fent vagyok, megcsináltam, el sem hiszem. Ez egy új kezdet, innentől kezdve sikerülnie kell. Meg tudom csinálni, menni fog. 🙂 Amikor már leérek, felhívom TGZ-t, hiszen egy évvel ezelőtt is őt hívtam a kudarckor. Örül velem, mert ő pontosan tudja, mit jelent ez nekem. Este még chat-elünk, és azt írja, hogy legszívesebben mindenkinek elmondaná, hogy megcsináltam, de nem értenék. Jól esik, és elgondolkodtat egy picit, hogy miért is ilyen fontos, hogy ő tudja, és hogy mi beszéljünk. Nem tudom, egyszerűen csak fontos. Igyekszem nem többet képzelni, mint ami, és várni a novembert, amikor végre látom élőben is, hogy hogy reagálunk egymásra. Olyan, mintha két ismeretlen ismerős találkozna. Nem akarom elképzelni, hogy milyen lesz. Csak meg akarom élni. A legutóbbi otthonlétem is nagyon felkavaró volt, pozitív és negatív értelemben is. Ez a mostani sem lesz különb. Beszélgetek egy a jövőmet is érintő munkalehetőségről, sok idő után újra látom anyumat és a tesómat. Találkozom TGZ-vel. Talán ez az egyik legfontosabb momentum. Akár beismerem, akár nem, a kérdőjel ott lebeg, hogy mi is ez most akkor köztünk. Most már tisztábban látok, mint amikor még S képben volt, egész más megvilágításba helyezett ez dolgokat. Akárhová is sodor az élet, nem lennék képes még egyszer ilyet tenni, mint ami az S-sel való történetem, egész másképpen kellene egy ilyen helyzetet kezelnem. De egy biztos, soha többet nem engedem senkinek, hogy így megalázzon valaki, mint ahogyan ő tette. Nem, javítás: el fogok mindent követni annak érdekében, hogy engem valaki még egyszer ne tudjon úgy megalázni, ahogy ő tette. De talán ez helyezi át a hangsúlyokat, és visz rá a helyes útra. Mélység nélkül talán nincs magasság, talán ha megcsinálom, hogy kimásszak ebből a gödörből, még erősebb leszek. Ez a tapasztalat is a nagy útkeresés projekt része, és ez is előrébb visz. Most egyszerűen csak tovább kell élnem, nem kényszeresen, csak könnyedén, egyszerűen csak elfogadni, amit hoz. Megélni a pillanatot, örülni egy eladott szobának, egy napsugárnak, egy jó korty kávé ízét kiélvezni. A jövőt pedig még nem építgetni, egyszer úgyis eljön a döntési pillanat, de talán addigra már elég impulzus ér a preferenciáim és hangsúlyaim definiálásához, és így talán már tudni fogom, hogy melyik lesz az én utam. Mert biztos vagyok benne, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor döntök, és döntenem kell, elköteleződnöm egy irány mellett. Az útkeresés szép dolog, de a túl sok zsákutca sem jó. Egyszer el kell érnem az irányjelző táblához, és elindulni egy úton. Lassan felsejlik talán az útjelző tábla…
Egy délutánnyi csalódottság generálta gondolatok
2012 október 20. | Szerző: freeve
M. utolsó teljes napja, egy hete mondja, hogy menjünk Zürs-be. Menjünk, beleegyezem, de kicsit vacillálok, hiszen mégis csak kilenc végig dolgozott nap utáni szabadnapom az, amiről beszélünk. Geh’ mal Kaffee trinken… Du träumst immer von einem Espresso. A megbeszélt időponthoz képest csúszunk, némi változás. Hajmosás, csinos ruha, irány a szálloda. Még dolgozik, a Kindle a táskámban lapul, és folyamatosan csábít az olvasásra, vagy inkább arra az élményre, amit a könyv nyújt, leülök a Wintergarten-be, kényelmesen, süt a nap, kellemes hőmérséklet, és már szalad is a szemem a sorokon, lassan belemerülök, és legszívesebben maradnék, ott és abban a pillanatban. Aztán felbukkan ismét az ismerős érzés, ahogyan a szabadjára engedett gondolataim kislisszannak a nyitva hagyott résen, az olvasás feloldja a szigorú rendet, és a katonás rend bomlani látszik. Lassan kialakul a vágy az olvasással együtt az írásra is. De nem merülhetek még mélyebbre, mert a la carte vendégek jönnek, Rita a konyhában, leültetem őket, és már meg is tört a varázs. Visszaülök ugyan, de már nem tudom újra előhívni azt a jó érzést. Közben jön M., int, hogy menjek. Csinos ing, Levis nadrág, és a sokat emlegetett óra, Citizen, arany és ezüst szín kombinációja. Szép, de valahogy mégis esetlen. Különös kötődésem van az órákhoz. Az anyukám pici órája, amely még igazi “felhúzós”, élete első munkakezdésének emlékét őrzi, figyelem ! 14 évesen. Kicsi, kerek gyöngyházszínű számlap, és számtalanszor cserélt szíj. Valahogy a mamám vonásait hívja elő belőlem, ahogyan rátekintek. Egy idő óta már nem megy, otthon pihen egy doboz mélyén. Az első óra, amit apumtól kapok. Lepkék, és virágok vannak a szíján, igazi lányos óra, Ausztriából jött. A számlapja egészen egyszerű, színesek a számok, de semmi flanc, csak számok, és maga az óra egy kicsit metáll fényű pasztell zöld színű. Már számtalanszor cserélt a szíj, de még mindig megvan. Aztán az első fém ékszeróra. Az első barátomtól kapom. Négyszögletes, egyszerű, olyan, mint én, ezt nagyon eltalálja. A Petőfi Sándor utcán sokáig keresem, hogy kiszedjék az extra szemeket a szíjból, túl nagy a vékony csuklómra. Mindig hordom, karcos már a szíja, de még mindig hordom. Nélküle napközben hiányérzetem van. Emlékeztet is, mindarra, amit az első igazi hosszú kapcsolatomból tanultam, és valahogy ez az óra mindig mindenhová elkísért. Aztán a februári találkozásom az Armani órákkal. Nagy fekete számlap, semmi flanc, egyszerűen elegáns. Sascha nagyobb csuklóját díszíti, élvezi, ahogyan a figyelmem az órára irányul, és kiül az elismerés az arcomra. Tovább akarja fokozni, …még van 24 másik óra otthon, nem is hordom őket. Mosolygok, hazug, gondolom, de valójában tudom, hogy igazat mondd. A következő kép, ahogyan Bludenz-ben sétálunk, és ő egyszer csak megáll egy kirakat előtt, és az órákat nézi. Mondja, hogy menjünk vissza a kocsihoz, jön mindjárt. Akkor veszi meg a következő órámat. Mosollyal a szája sarkában mondja, hogy Neked is vettem egyet, de csak akkor kapod meg, ha hazamész. De már nem kapom meg, talán elromlott, legalábbis azt mondta, és nem ment el érte, míg még Damüls-ben voltam. Várom, hogy meglássam végre a becses darabot, ami márciusban még oly sokat jelentett. De heteket várok, és nem jön. Ritának mondja, hogy vegye ki a kocsiból, és miközben az órát kiveszi, közben meglátja a törülközőt, és a papucsot, a bizonyítékot arra, hogy mással is jár szaunázni. Rita azt mondja, feladja postán, de nem teszi, már csak itthonról. Végre megkapom. Meglátom, de már annyit vártam rá, hogy egyszerűen nem azt a hatást váltja ki, amit kellene. De valahogy mégis beleszeretek az órába, hiszen gyönyörű, olyan, mint én. Eltalálta. Talán kicsit több is, mint én. Elegánsabb. Én még nem vagyok ezen az elegancia szinten. A sors fura fintora, hogy még TGZ-t is elviszem anno őrültségemben Armani órákat nézni, ott bukok le talán. Aztán TGZ-ben is megszületik az igény egy igazi órára. Először vesz egy technikailag minden igényt kielégítő órát, fekete, sport óra, de még mindig vágyik egy másikra. Azt már nem látom meg. Közben ismét Damüls-ben vagyok. Hordom az Armani órát, de valahogy érzelmileg nehéz, mintha ólomból lenne. Aztán mikor hazamegyek, TGZ megmutatja az új óráját, gyönyörű, barna szíja van, világos, pont illik hozzá, az ő kevésbé vastag csuklójához. Már együtt lelkesedünk az órákért. Most pedig itt ez a Citizen, amit valahogy nem illik a viselőjéhez.
Az autó közben gyönyörű tájakon visz, folyton az jár a fejemben, hogy a hegyek lesznek életem későbbi színterének nyaraláscélpontjai. Kicsinek érzem magam a fölém hatalmasodó csúcsok árnyékában, keresem a túra útvonalakat a szememmel. De csak sejtem, hogy ott vannak, látni nem látom őket. Arra gondolok, bár inkább túrázni mentem volna, de végül is jól is sikerülhet a Zürs-be tett kirándulás. Megérkezünk, Warth, Lech, Zürs egy egészen más világ, mint amiben én már-már otthonosan mozgok. Elit, elegáns, számtalan szálloda, étterem, 300 Km-nyi sípálya, liftek, kávézók, élet. Felvillan a fejemben a gondolat, hogy milyen lehet itt dolgozni, kicsit elbizonytalanodom, hogy illek-e én ebbe a környezetbe. Két másik emberrel vagyok ott, és vagyok úton, de valahogy mégis egyedül érzem magam, TGZ után vágyom, az összhangra, arra a játékosságra, ahogyan megosztjuk egymással a benyomásainkat dolgokról. Megállunk egy terasznál kávézni. Két espresso, egy jeges kávé, és egy hosszú kávé. Az espresso-n szép crema van, de a csésze snassz. A jeges kávém impozáns, belemerülök az élvezetbe. Süt a nap, körülöttem elegáns vendégek, a pincérek tuti magyarok. A felszolgálás káoszos, semmi rendszer. Valószínűleg M. is erről beszél Matus-sal, de nem értem, folyamatosan szlovákul beszélnek. Fizessünk, Matus fizet. Azt gondoltam, hogy talán az utolsó ilyen alkalommal meghív, de nem. Kifizetem a saját kávémat. Nem szabadulok a csalódottságtól. Nem a 8 Euro, hanem a tény, hogy fel sem merül, hogy meghívott volna, pedig ő elvileg a barátnőjének tekint, még ha én egy percig nem gondolta magamat annak. Ismét újabb visszajelzést kapok arról, hogy a világaink mennyire különböznek. Ismét S.-re és TGZ-re gondolok, hogy velük milyen más. S. kalandossága és élettapasztalata, hogy levegye a nőket a lábáról mind jó alap volt arra, hogy vele sosem éreztem magam valaki társaságában magányosnak. TGZ-vel pedig magától értetődő az összhang, és az, hogy vele olyan jó, bárhol lenni. Ismét autóban, de a gondolataim messze szállnak, néha ijesztőek is, a jól eltemetett gondolatok, képek valahogy újra előkerülnek. La Delizia TGZ-vel, a Hummer sebességmérője, a zene előhívja bennem a képet, ahogyan énekelek vele hangosan az autóban, és egykoron azt gondolom, hogy vele a világ végére is elmennék. Közben pedig arra gondolok, hogy most, hogy láttam milyen Warth, Lech, és Zürs, eljátszom a gondolattal, hogy mégsem megyek haza, itt maradok, és dolgozom tovább Ausztriában, egyik szezon a másik után, de mi lesz utána? Ismét a kalandor agyam, nem szűntem meg az lenni, még mindig kalandorkodom rendesen. Bevillan ismét TGZ, Budapest, anyu, az otthoni életem, a beszélgetés Ritával, a felismerés, hogy nekem otthon volt életem, míg M. tíz éve szezonmunkázik,és nincs igazi élete, csak egyik szezontól a másikig. Ezt akarom én? Nem tudom, elbizonytalanodom, de elszomorít a felismerés, hogy még mindig kalandor vagyok. Az összes jövőmről alkotott gondolatom szinte csak képzelgéseken alapszik. Képzelgés arról, milyen lesz, ha hazamegyek. Valahogy úgy érzem, hogy ez az otthonlét sem lesz simán csak otthonlét, számolom a napokat, mennyi van még. Még sok, nem szabad várnom, nem szabad, hogy elvárásaim legyenek, csak abban a pillanatban kell léteznem, amikor leszállok a buszról, és talán a jól ismert karok körülzárnak újra, de már megint csak képzelgek. A könyv jut eszembe, ahogyan a főszereplő magát győzködi, hogy lépj már ki a múltból, ne ott élj, és egyszer csak azon kapom magam, ahogyan magamban én is ezt suttogom magamnak.
Most rányomtam a play gombra, és most gondolatban ismét a Hummer-ben ülök, és torkom szakadtából énekelek. Itthon vagyok a szobámban egyedül, és végre elő merem hívni a veszélyes árnyat. Ahogyan az Eat, pray, love gondolata jut eszembe, ahogyan Liz azt mondja, még mindig szeretem (a volt férjét), és a másik fél azt mondja, szeresd, hiányzik, hiányozzon. Vagy valami ilyesmi. Gondolj rá, szeresd, minden nap küldj egy kis fényt, és egyszer már nem fog többet hiányozni. Ez egyfajta búcsú. Én elvágtam ezt az egészet, de a búcsú szakasza még tart. A múltkor elolvastam néhány üzenetet, és újra előtört mindaz az érzelem, amit anno átéltem. Nagy intenzitású volt, és be kell valljam, hogy a javulás ugyan elkezdődött, de még korántsem vagyok gyógyult, a lelkem még sajog, és még sokáig tart, amíg meggyógyul, de már valahogy érzem az erősödés jeleit. Keserédes mosoly suhan át az arcomon.
http://www.youtube.com/watch?v=tsAfW2sjl9I
Milyen fura az agyam, mint egy szivacs, minden ott marad és a legváratlanabb pillanatokban kerülnek elő. Már arra gondolok közben, hogy TGZ-vel fogok beszélni mindjárt, de M. várná, hogy átmenjek, sötétben ülök, csak a monitor világít, itt akarok maradni, feküdni, és figyelni a keskeny ablakrésen beszökő fényt, kicsit talán olvasni, hagyni, hogy a zene úgy hasson, mint a sebbe nyomott parázs, fájdalmat okoz, nyilall, de a seb gyógyulni kezd, a heg ott marad ugyan, de a szervezet már dolgozik a javításon. Újra az ismétlés gombra nyomok, még egyszer meghallgatom a zenét, ami hozzá kötődik. Rácsodálkozom mindarra, ami mögöttem van. Figyelem a fényt az alagút végén, még épphogy pislákol, de már ott van. Remélem, hogy tényleg ott van.
Oldal ajánlása emailben
X