Még mindig káosz jellemzi a létemet. Az elmúlt időszak is olyan volt, mint egy végtelen hullámvasút. Azt hiszem, hogy a Dörflifest-tel kezdődött. Egyik este kitalálták a többiek, hogy menjünk le Fontanella-ba, ilyen falunap szerű rendezvényre. Nekem nem sok kedvem volt, de aztán annyira győzködtek, hogy végül aztán kötélnek álltam. Kb. 11 körül indultunk este, és az terveztük, hogy kb. 1 órakor vissza is indulunk, aztán valahogy nem így alakult. Egyik Weiß Sauer követte a másikat, és az én gátlásaim egyre jobban oldódtak. Ahogyan az mindig szokott lenni, ismét a telefon után nyúltam, és már írtam is az smst- S-nek, hogy szívesen hallanám a hangját. Erre rögtön fel is hívott, azonnal, semmi várakozási idő nélkül, és öröm játszott a hangjában. Mondanom sem kell, hogy nekem sem kellett több, ismét a fellegekben éreztem magam, de sajnos onnan gyors volt az út ismét lefelé a valóságba. Egyszer már hagytam valakinek, hogy megcsókoljon, csak azért, hogy egyszer végre ne S-re gondoljak, és egyszer végre ne csak ő létezzen. Belesodródtam a szituációba, és nem bántam meg, bár nem hozta meg az áttörést, csak egyszerűen megtörtént. Másnap egyikünk sem beszélt róla, és ez így volt jó, ahogy. A srác azonban Fontanella-ban is jelen volt. Lassan mindenkin mutatkozni kezdtek az alkoholfogyasztás jelei. Én pedig egyre jobban fáztam, és közben csak S-ra tudtam gondolni, arra, ahogy az öröm bújkált a hangjában. Öröm és kétségbeesés között lebegtem, öröm, hogy felhívott, kétségbeesés az újabb felismerés kapcsán, hogy mekkora hatással van rám, és hogy játszik velem, hogy hiába adnék oda sok mindent, nincs ráhatásom az eseményekre, morzsákkal is megelégszem tőle, mert tőle jön, és egyszer csak olyan megalázónak éreztem a helyzetet. Közben a hidegtől már dideregtem, Rita soft shell kabátjában állva is dideregtem. A srác időközben újra előkerült, és észrevette, hogy fázom, kéz a karomon, már éreztem a teste melegét, és csak arra figyeltem, hogy ott van valaki, aki nyugalmat sugároz, én fázom, bújok. Egyik Jägermeister + Red Bull a másik után, tompul az agyam, csak sodródom az árral, nem akarok mást, csak a gondolatokat kisöpörni a fejemből. Egy kis ürességet keresek, nem akarok többet gondolkodni. Közben rábízom magam a srácra, újabb csók, már nem is érdekel, mit érzek, csak sodródom, csak végre már ne a másikra gondoljak. Egy szó villong a fejemben, Zärtlichkeit, ezt S-tól tanultam, és erre vágyom, ezt keresem, és mivel nem kaphatom meg mástól, ezért aztán elveszem attól, aki adja. Már nem emlékszem, hogy hogyan kerültem haza. Rita vitt minket haza, és csak az maradt meg, hogy bújok a sráchoz, hogy keresem az elveszett biztonságérzetemet, és ott kicsit megtaláltam. Már nem érdekel a fogadalmam, hogy a biztonságot magamnak teremtem meg, és nem szolgáltatom ki magam, csak egy kis Zärtlichkeit, ez minden, amire vágyom. Hazamegyek, bedőlök az ágyba, de kevés alvás után újra fel kell kelnem, mennem kell a csoporttal fel a hegyre. Ahogy felébredek, azonnal megy az sms a srácnak, hogy erről beszélnünk kell, hogy mi is történt tegnap valójában. Írja délután, hogy igen, beszélnünk kell.
A pizzeriaban összefutok a főnökömmel, aki megjegyzi, hogy elvesztettem tegnap a határaimat, majd pedig elnézést kér, hiszen rájött, hogy úgy volt, szabad napom lesz, utolsó pillanatban kért meg, hogy menjek fel a csoporttal a hegyre. De a mondattól nem szabadulok többé, elvesztettem a határaimat. Tényleg így lenne? Hazaérve Bahar megkérdezi, hol voltam, mert tegnap este S-t felhívtam, és magyarul beszéltem hozzá. Sokat, és ő persze nem értette, hívta Bahart, hogy hol is vagyok, ő persze nem tudta, hogy hol vagyok. Ekkor már igazán szégyellem magam, és megfogadom, mostanában tuti nem iszom ennyit. A magyarul elhangzott beszélgetésre egyáltalán nem emlékszem, Úristen, mi a fenét csinálok én itt???
Aztán sor kerül az ominózus beszélgetésre is a sráccal. Megállapodunk, hogy valami van köztünk, mert nem mondtam nemet, talán próbáljuk meg. Jó, próbáljuk. Nem tudom, miért megyek bele, de belemegyek. Egyszerűen csak remélem, hogy egy kicsit ez elvezet valahová, ahogy megölel a srác, biztonságban érzem magam, de a lelkem mélyén tudom, hogy ő egy pótlék, pótléka annak, aki pótolhatatlan.
Lassan megbarátkozom a gondolattal, hogy nem kereshetem TGZ-t. Sokszor gondolok rá, olyan sok minden kötött össze minket, olyan jó volt az a harmónia, ami jellemzett minket. A Gemeindeamt előterében beszélgetéssel töltött órák erősítették meg bennem a gondolatot, hogy TGZ engem mindennél jobban szeretett, az a fajta szabadság, amit tőle kaptam, nem adatik meg akárkinek. De az ígéretem most szent, hogy nem keresem, csak bízom benne, hogy ez neki pozitívumot hoz, én meg felhagyok azzal, hogy kihasználjam az irántam táplált érzelmeit. A minőségi élet iránti vágyam még mindig főként TGZ-hez köt, akkor ott, amikor mindez megvolt, talán nem is értékeltem igazán, egyszerűen csak elfogadtam, most, hogy mindez a múlté, hiányzik igazán. Csak sajnos még mindig az a baj, hogy az S iránti érzelmeim nem múlnak, annak ellenére sem, hogy tudom TGZ-vel boldog lennék hosszabb távon. Rita fogalmazta meg a minap, hogy lehet, hogy egy kapcsolatnak ehhez a szintjéhez meg kell érni, és én most minden jel szerint inkább “visszaéretlenedtem”, mint, hogy érjek.
Borzasztóan zavar ez a bizonytalan állapot, hogy sorra csinálok ilyen és olyan hülyeségeket, várom a megvilágosodást, hogy letisztuljon a kép, mit is szeretnék az életben, de csak nem jön el. Most belekezdtem egy “kapcsolatba”, amivel nem tudom, hogy mit szeretnék. Talán csak a fizikai szükségleteimet kielégíteni, és biztonságban érezni magamat. Mert ha megölel, akkor biztonságban vagyok. Hogy ez hová vezet? Fogalmam sincs. Meg kell ismernem a másikat, és közben küzdeni a Szlovénia felé kalandozó gondolataim ellen. Tovább kellene lépnem, de ez újra és újra visszahúz. Közben pedig kapok híreket Szlovéniából, hogy nem dolgozik már úgy, mint korábban, slendrián lett. Tervez, télen vissza akar jönni, ide a Mittagspitze-be. Mi lesz, ha télen itt lesz? Van és lesz szerepem az életében? Nem tudom, tényleg, csak valamiféle közelségérzés kerít hatalmába, ha rá gondolok. A vele töltött öt hét pillanatai olyanok, mint ha beleégtek volna az agyamba, nem szabadulok tőlük, újra és újra előbukkannak, közben pedig egyre jobban szégyellem magam, hogy még öt hónap múltán sem szabadulok ettől az egésztől. Talán nem akarom még elég erősen.
A levelemmel kitettem a szívemet egy tálcán elé, ő pedig még nem reagált. 17-én 38 éves lett, és éjfél után pár perccel már írtam is neki az sms-t. Meglepetésemre azonnal válaszolt, hogy köszönöm, Szerelmed. Visszakérdeztem, hogy még mindig az-e? Erre már nem jött válasz. Talán jövő héten eljön Damüls-be. Hogy akkor mi lesz, el sem tudom képzelni. Hiszen a sráccal belekezdtem egy kapcsolatba, és megpróbálom beleélni magam ebbe, de S folyton jelen van még a gondolataimban, a srác is kérdez róla. Igazán kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagálnék rá, ha megjelenne. Bahar szerint hozzám jön, mert még sosem jött Damülsbe nyáron. Én meg már nem merem elhinni, hogy jön, hiszen egyszer elhittem, és nem jött. Így aztán újra a nyúlcipőé a szerep, menekülök a másikhoz, hátha ott jó lesz.
Olykor, ha erősen figyelem magamat kívülről, csóválom a fejemet, hogy mit is csinálok, és mégis egyfajta bénultság megakadályozza, hogy lépjek, még csak figyelni vagyok képes magamat. Az alkoholra vonatkozó fogadalmamat betartom, már csak 2-3 nagyon kevés alkoholt tartalmazó italt iszom, nagy időbeli szünetekkel. Szükségem van a tudatom fékező erejére. Bár néha még mindig magamra hagy, és aztán megszegem a saját magamnak tett ígéretet, nem írok neki, mert megint írtam S-nek. De valahol belül tudom, hogy egyszer eljutok erre a szintre, talán Marek segít ebben. A tükörképem láttán azt gondolom, hogy hazudok neki, hisz az érzelmeim másnál vannak, de ő még nem ismer annyira, mint TGZ, aki rögtön tudta, ez a lány máshol van. Ha M-mel vagyok, akkor kényszerítem magam a gondolatok kizárására, és elfogadásra.
Ebben már elég jó kezdek lenni. Csak arra kell figyelnem, hogy saját magammal szemben mindig őszinte legyek, hogy bármi is az, amit látok a tükörben, tudjam vállalni. …és végre találjak egy célt, ami irányt ad az életemnek. Egy biztos, várom a vihart, hogy kisöpörje végre az állott levegőt, és a friss levegő vegye át az uralmat.
Az utolsó bejegyzés óta
2012 augusztus 24. | Szerző: freeve
Még mindig káosz jellemzi a létemet. Az elmúlt időszak is olyan volt, mint egy végtelen hullámvasút. Azt hiszem, hogy a Dörflifest-tel kezdődött. Egyik este kitalálták a többiek, hogy menjünk le Fontanella-ba, ilyen falunap szerű rendezvényre. Nekem nem sok kedvem volt, de aztán annyira győzködtek, hogy végül aztán kötélnek álltam. Kb. 11 körül indultunk este, és az terveztük, hogy kb. 1 órakor vissza is indulunk, aztán valahogy nem így alakult. Egyik Weiß Sauer követte a másikat, és az én gátlásaim egyre jobban oldódtak. Ahogyan az mindig szokott lenni, ismét a telefon után nyúltam, és már írtam is az smst- S-nek, hogy szívesen hallanám a hangját. Erre rögtön fel is hívott, azonnal, semmi várakozási idő nélkül, és öröm játszott a hangjában. Mondanom sem kell, hogy nekem sem kellett több, ismét a fellegekben éreztem magam, de sajnos onnan gyors volt az út ismét lefelé a valóságba. Egyszer már hagytam valakinek, hogy megcsókoljon, csak azért, hogy egyszer végre ne S-re gondoljak, és egyszer végre ne csak ő létezzen. Belesodródtam a szituációba, és nem bántam meg, bár nem hozta meg az áttörést, csak egyszerűen megtörtént. Másnap egyikünk sem beszélt róla, és ez így volt jó, ahogy. A srác azonban Fontanella-ban is jelen volt. Lassan mindenkin mutatkozni kezdtek az alkoholfogyasztás jelei. Én pedig egyre jobban fáztam, és közben csak S-ra tudtam gondolni, arra, ahogy az öröm bújkált a hangjában. Öröm és kétségbeesés között lebegtem, öröm, hogy felhívott, kétségbeesés az újabb felismerés kapcsán, hogy mekkora hatással van rám, és hogy játszik velem, hogy hiába adnék oda sok mindent, nincs ráhatásom az eseményekre, morzsákkal is megelégszem tőle, mert tőle jön, és egyszer csak olyan megalázónak éreztem a helyzetet. Közben a hidegtől már dideregtem, Rita soft shell kabátjában állva is dideregtem. A srác időközben újra előkerült, és észrevette, hogy fázom, kéz a karomon, már éreztem a teste melegét, és csak arra figyeltem, hogy ott van valaki, aki nyugalmat sugároz, én fázom, bújok. Egyik Jägermeister + Red Bull a másik után, tompul az agyam, csak sodródom az árral, nem akarok mást, csak a gondolatokat kisöpörni a fejemből. Egy kis ürességet keresek, nem akarok többet gondolkodni. Közben rábízom magam a srácra, újabb csók, már nem is érdekel, mit érzek, csak sodródom, csak végre már ne a másikra gondoljak. Egy szó villong a fejemben, Zärtlichkeit, ezt S-tól tanultam, és erre vágyom, ezt keresem, és mivel nem kaphatom meg mástól, ezért aztán elveszem attól, aki adja. Már nem emlékszem, hogy hogyan kerültem haza. Rita vitt minket haza, és csak az maradt meg, hogy bújok a sráchoz, hogy keresem az elveszett biztonságérzetemet, és ott kicsit megtaláltam. Már nem érdekel a fogadalmam, hogy a biztonságot magamnak teremtem meg, és nem szolgáltatom ki magam, csak egy kis Zärtlichkeit, ez minden, amire vágyom. Hazamegyek, bedőlök az ágyba, de kevés alvás után újra fel kell kelnem, mennem kell a csoporttal fel a hegyre. Ahogy felébredek, azonnal megy az sms a srácnak, hogy erről beszélnünk kell, hogy mi is történt tegnap valójában. Írja délután, hogy igen, beszélnünk kell.
A pizzeriaban összefutok a főnökömmel, aki megjegyzi, hogy elvesztettem tegnap a határaimat, majd pedig elnézést kér, hiszen rájött, hogy úgy volt, szabad napom lesz, utolsó pillanatban kért meg, hogy menjek fel a csoporttal a hegyre. De a mondattól nem szabadulok többé, elvesztettem a határaimat. Tényleg így lenne? Hazaérve Bahar megkérdezi, hol voltam, mert tegnap este S-t felhívtam, és magyarul beszéltem hozzá. Sokat, és ő persze nem értette, hívta Bahart, hogy hol is vagyok, ő persze nem tudta, hogy hol vagyok. Ekkor már igazán szégyellem magam, és megfogadom, mostanában tuti nem iszom ennyit. A magyarul elhangzott beszélgetésre egyáltalán nem emlékszem, Úristen, mi a fenét csinálok én itt???
Aztán sor kerül az ominózus beszélgetésre is a sráccal. Megállapodunk, hogy valami van köztünk, mert nem mondtam nemet, talán próbáljuk meg. Jó, próbáljuk. Nem tudom, miért megyek bele, de belemegyek. Egyszerűen csak remélem, hogy egy kicsit ez elvezet valahová, ahogy megölel a srác, biztonságban érzem magam, de a lelkem mélyén tudom, hogy ő egy pótlék, pótléka annak, aki pótolhatatlan.
Lassan megbarátkozom a gondolattal, hogy nem kereshetem TGZ-t. Sokszor gondolok rá, olyan sok minden kötött össze minket, olyan jó volt az a harmónia, ami jellemzett minket. A Gemeindeamt előterében beszélgetéssel töltött órák erősítették meg bennem a gondolatot, hogy TGZ engem mindennél jobban szeretett, az a fajta szabadság, amit tőle kaptam, nem adatik meg akárkinek. De az ígéretem most szent, hogy nem keresem, csak bízom benne, hogy ez neki pozitívumot hoz, én meg felhagyok azzal, hogy kihasználjam az irántam táplált érzelmeit. A minőségi élet iránti vágyam még mindig főként TGZ-hez köt, akkor ott, amikor mindez megvolt, talán nem is értékeltem igazán, egyszerűen csak elfogadtam, most, hogy mindez a múlté, hiányzik igazán. Csak sajnos még mindig az a baj, hogy az S iránti érzelmeim nem múlnak, annak ellenére sem, hogy tudom TGZ-vel boldog lennék hosszabb távon. Rita fogalmazta meg a minap, hogy lehet, hogy egy kapcsolatnak ehhez a szintjéhez meg kell érni, és én most minden jel szerint inkább “visszaéretlenedtem”, mint, hogy érjek.
Borzasztóan zavar ez a bizonytalan állapot, hogy sorra csinálok ilyen és olyan hülyeségeket, várom a megvilágosodást, hogy letisztuljon a kép, mit is szeretnék az életben, de csak nem jön el. Most belekezdtem egy “kapcsolatba”, amivel nem tudom, hogy mit szeretnék. Talán csak a fizikai szükségleteimet kielégíteni, és biztonságban érezni magamat. Mert ha megölel, akkor biztonságban vagyok. Hogy ez hová vezet? Fogalmam sincs. Meg kell ismernem a másikat, és közben küzdeni a Szlovénia felé kalandozó gondolataim ellen. Tovább kellene lépnem, de ez újra és újra visszahúz. Közben pedig kapok híreket Szlovéniából, hogy nem dolgozik már úgy, mint korábban, slendrián lett. Tervez, télen vissza akar jönni, ide a Mittagspitze-be. Mi lesz, ha télen itt lesz? Van és lesz szerepem az életében? Nem tudom, tényleg, csak valamiféle közelségérzés kerít hatalmába, ha rá gondolok. A vele töltött öt hét pillanatai olyanok, mint ha beleégtek volna az agyamba, nem szabadulok tőlük, újra és újra előbukkannak, közben pedig egyre jobban szégyellem magam, hogy még öt hónap múltán sem szabadulok ettől az egésztől. Talán nem akarom még elég erősen.
A levelemmel kitettem a szívemet egy tálcán elé, ő pedig még nem reagált. 17-én 38 éves lett, és éjfél után pár perccel már írtam is neki az sms-t. Meglepetésemre azonnal válaszolt, hogy köszönöm, Szerelmed. Visszakérdeztem, hogy még mindig az-e? Erre már nem jött válasz. Talán jövő héten eljön Damüls-be. Hogy akkor mi lesz, el sem tudom képzelni. Hiszen a sráccal belekezdtem egy kapcsolatba, és megpróbálom beleélni magam ebbe, de S folyton jelen van még a gondolataimban, a srác is kérdez róla. Igazán kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagálnék rá, ha megjelenne. Bahar szerint hozzám jön, mert még sosem jött Damülsbe nyáron. Én meg már nem merem elhinni, hogy jön, hiszen egyszer elhittem, és nem jött. Így aztán újra a nyúlcipőé a szerep, menekülök a másikhoz, hátha ott jó lesz.
Olykor, ha erősen figyelem magamat kívülről, csóválom a fejemet, hogy mit is csinálok, és mégis egyfajta bénultság megakadályozza, hogy lépjek, még csak figyelni vagyok képes magamat. Az alkoholra vonatkozó fogadalmamat betartom, már csak 2-3 nagyon kevés alkoholt tartalmazó italt iszom, nagy időbeli szünetekkel. Szükségem van a tudatom fékező erejére. Bár néha még mindig magamra hagy, és aztán megszegem a saját magamnak tett ígéretet, nem írok neki, mert megint írtam S-nek. De valahol belül tudom, hogy egyszer eljutok erre a szintre, talán Marek segít ebben. A tükörképem láttán azt gondolom, hogy hazudok neki, hisz az érzelmeim másnál vannak, de ő még nem ismer annyira, mint TGZ, aki rögtön tudta, ez a lány máshol van. Ha M-mel vagyok, akkor kényszerítem magam a gondolatok kizárására, és elfogadásra.
Ebben már elég jó kezdek lenni. Csak arra kell figyelnem, hogy saját magammal szemben mindig őszinte legyek, hogy bármi is az, amit látok a tükörben, tudjam vállalni. …és végre találjak egy célt, ami irányt ad az életemnek. Egy biztos, várom a vihart, hogy kisöpörje végre az állott levegőt, és a friss levegő vegye át az uralmat.
Oldal ajánlása emailben
X