A változás szele, búcsú, vagy valami olyasmi

2013 március 12. | Szerző: freeve

Még 15 nap, két hét, és vége. Igaz, visszajövök még néhány napra, de az már csak egy provizórikus néhány nap, és tényleg vége. Fel sem tudom fogni, folyton próbálkozom, memorizálom a dátumot, megpróbálom elképzelni, hogy milyen otthon, de nem megy. Most még csak a veszteséget látom, nem tudok előre tekinteni. A miértek egész hada sorakozik a fejemben, és semmire sincs válasz. Megint a hullámvasúton vagyok, csak most már egy másik idősíkon, egy másik Évi. Annyi változás talált meg, annyi mindent hozott ez a másfél év, és most egyszerűen el kell fogadnom, hogy vége. Nem tudom, miért esik ez annyira nehezemre. Mindig azt mondtam, hogy ez itt nem élet, hiszen csak dolgozom, és alszom, néha elmegyek a többiekkel, de ennyi, össze sem lehet hasonlítani az otthoni életemmel. Mégis most hogy lassan vége, érzem azt, hogy a pórusaimba ivódott minden, ami itt van, a Mittagspitze, a hegyek, amelyek körülvesznek, az emberek, a hangulatok, a mélységek és magasságok, amiket itt megéltem. Ez az egész csak hozzám tartozik, ahogy ezt a néhány karaktert leírom, egyfajta Verborgenheit-ot érzek, valamit, amit meg szeretnék őrizni magamnak, hiszen, ez valami, ami engem meghatároz, valami, ami mindent felborított, eltaszított, magához vonzott, és annyiféle módon hatott rám, hogy el sem tudom mondani. Csak ülök a szobámban, rock zene a fülemben, és annyi impresszió bennem, amit szinte már kezelni sem tudok. Azt hittem, hogy ez egyszerű lesz, hiszek majd a pozitív folytatásban, és otthon megtalálom a helyemet, hisz már egyszer megvolt, és szépen élek tovább. De valahogy ez túl egyszerűnek tűnt. A főnök szerint küzdök magammal. Nem tudom, talán. Találkoztam Vele is, S, aki mindent felborított. Most Zürs-ben van,a másik szállodánkban,  bár, étterem, service, mindent, csinál. X hónapig nem dolgozott, és most lelkes, megváltoztat mindent, ahol ő megjelenik, és dolgozik, az emberek mennek utána. Hihetetlen. Herr Madlener megkérdezett, hogy visszahozhatja-e őt, ha azt mondom, hogy nem, akkor elvetette volna a lehetőséget. Miért mondtam volna, hogy nem? Hiszen tiszta volt minden, én TGZ-vel tervezem a jövőt, minden tiszta, no reason to refuse. A sors mégis játszik velem. Egyazon napon jött a két ember, TGZ és S. TGZ engem meglátogatni, S Zürs-be munkát kezdeni. Az a nap minden volt, csak nyugodt nem. Herr Madlener tényleg kedvelhet engem, hiszen minden rezdülésemet érzi, és érezte reggel is, hogy nem tudok a helyzettel mit kezdeni, hogy rossz kedvem van, félek. Még meg is jegyezte viccesen, hogy megint neki kell engem felépítenie, és persze neki megint sikerült, a vele töltött egy óra után már nem volt a szívem nehéz, csak vártam, hogy jöjjön TGZ és rá koncentráltam. Én is mentem Mellau-ba, ő jött, és jó volt látni őt. Jól nézett ki, szövet kabát, vékony, magas. Egy kis ideig eltartott, amíg megszoktam, hogy ott van, de aztán már jó volt. Ki akartam zárni S-t a gondolataimból, és sikerült. Azok után, amit miatta átéltem, ez volt a minimum. Ki is zártam, másfél nap tök jó volt TGZ-vel. Mindig rácsodálkozom, hogy mekkora szerencsém van, és mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon megérdemlem-e ezt. TGZ jelen van, én valahogy nyugodt leszek. De csak, ha jelen van, amúgy egy kalandor vagyok. Sajnos anyumnak igaza volt, én egy igazi kalandor vagyok, néha ostorozom magam, amiért képtelen vagyok a seggemen nyugton maradni, és értékelni mindazt, amim van, hiszen ez egy kivételesen jó helyzet lenne. Valaki, aki szeret, valaki aki a gondolataimban olvas, megért, egy jövő otthon. De néha mégsem elég, hogy miért nem tudok ezzel elégedett lenni??? Folytonos lelkiismeret-furdalással küzdöm, mert félek belemenni az állandóságba. Ha haza megyek, vissza megyek a lakásba, ahol már másfél éve nem voltam, mindig csak vendég, és újra fel kell vennem a fonalat. Belül tudom, hogy ez a normális, anyum és mindenki ezt várja tőlem, de a lelkem még kalandozna. Az egyetlen, aki ezt érti, az Herr Madlener. Nem tudom, hogyan, és miért, nem beszélünk sokat, de egy-egy elejtett félmondata mindig van, amiből tudom, hogy érti, mi zajlik bennem, érdekes. A szobám falait vizslatom, fa, igazi alpesi ház, azt kívánom, hogy úgy 10 éven belül otthon is ilyen legyen. Talán sikerül. A centire téved a szemem a falon, már olyan rövid, mélyen legbelül kitolnám a pillanatot, amikor már nem marad több centi, és vége. De tudom, hogy egyszer vége. Mivel maximalista vagyok, otthon is jól akarom csinálni majd, csak az átmenetet kell átvészelnem. Sikerülni fog, tudom, csak az átmenet lesz nehéz. Áldom a gondolatot, hogy nem egész egy hónapot adtam magamnak a regenerálódásra, így könnyebb lesz.   Igyekezni fogok. TGZ megérdemli, hogy boldog legyen, hiszen annyi mindent megtett értem, talán senki nem tenné ezt meg értem, csak ő. Néha azt érzem, nem érdemlem meg őt, mennyivel jobb lenne neki egy nyugodt lánnyal, aki 100 %-osan oda tud koncentrálni a kapcsolatra, és a kalandorlénye nem lázadozik folyton a megszokás, a nyugalom, és a “normális” dolgok ellen. Néha azt kívánom, hogy ez tudjak lenni, de nem tudok. Tetszik, nem tetszik, tényleg kalandor vagyok. Ha nem lennék az, akkor nem találkoztam volna S-sel. De látnom kellett, hogy hogyan reagálok. A menükártya miatt jött. Én nem láttam, amikor megjött, hátra ment a konyhába. Erni-vel, a többiekkel találkozni. De tudtam, hogy ott van, megéreztem. Hátra mentem, meglátott, és olyan egyértelmű volt, hogy megölel. Ugyanaz, akit fél éve láttam utoljára. Fekete haj, zöld pajkos szemek. Farmer, Tracht öltöny felső, fehér ing. Magával ragadó személyiség. A haja a homlokába hullik, már nem engedelmeskedik a fésűnek. Fura újra látni. Annyi mélység után. Elmegyünk a Schirm-be Ritához. Nem iszik alkoholt. Fura a Red Bull-t látni a kezében, hiszen mindig is sörrel látni. Beszélgetünk. Felkavar. Még mindig olyan hatással van rám, amire nem számítok. De már nem az a naiv liba vagyok, mint anno. Már egy kicsit kívülről is nézem magam, amikor vele vagyok, mindig ott a kontroll. Ez jó érzéssel tölt el, így valahogy jobban biztonságban érzem magam. Ez kell, mert neki még mindig csak egy játékszer vagyok, bár állítja, hogy nem. Nem tudom, volt- e olyan lány, aki kétszer egymás után a Mittagspitze-ben dolgozott, és S-sel dolga lett volna. Jó volt látni őt. Sok minden kavarog,  újra érzem a fentet, a lentet, a hullámvasutat, amit ő okozott, de mégis örülök, hogy így alakult. Örülök, hogy láttam, hogy már nem csak elképzelnem kell, hogy milyen, ha látom őt. TGZ-nek is megmondtam, hogy láttam. Kell, hogy tudja. Annyira elfáradt ebben a másfél évben, und es tut mir so leid. Annyira bánt, hogy én nem tudom azt adni neki, amit megérdemel, hiszen én Damüls mellé tettem le a voksom. Amikor is egy kis időm van gondolkozdni, folyton ostorozom magam, mégis egyre inkább az látszik kirajzolódni, hogy ez egy tetoválás, amit nem lehet eltüntetni, ez vagyok én. De még kb. két hét, és vége az őrületnek, és meg kell nyugodnom. Ennyi időt kaptam. Az őrület nem vezet sehová. Így nem lehet élni, mégha annyira vonzana is. De előbb-utóbb beleragadna az ember, és azt nem akarom, mert aztán már nincs visszaút. Gyökerek, és célok nélkül nincs élet. De még van két hetem egy kicsit lebegni, és minden irány nélkül lenni….

Az utolsó bejegyzés óta

2012 augusztus 24. | Szerző: freeve

Még mindig káosz jellemzi a létemet. Az elmúlt időszak is olyan volt, mint egy végtelen hullámvasút. Azt hiszem, hogy a Dörflifest-tel kezdődött. Egyik este kitalálták a többiek, hogy menjünk le Fontanella-ba, ilyen falunap szerű rendezvényre. Nekem nem sok kedvem volt, de aztán annyira győzködtek, hogy végül aztán kötélnek álltam. Kb. 11 körül indultunk este, és az terveztük, hogy kb. 1 órakor vissza is indulunk, aztán valahogy nem így alakult. Egyik Weiß Sauer követte a másikat, és az én gátlásaim egyre jobban oldódtak. Ahogyan az mindig szokott lenni, ismét a telefon után nyúltam, és már írtam is az smst- S-nek, hogy szívesen hallanám a hangját. Erre rögtön fel is hívott, azonnal, semmi várakozási idő nélkül, és öröm játszott a hangjában. Mondanom sem kell, hogy nekem sem kellett több, ismét a fellegekben éreztem magam, de sajnos onnan gyors volt az út ismét lefelé a valóságba. Egyszer már hagytam valakinek, hogy megcsókoljon, csak azért, hogy egyszer végre ne S-re gondoljak, és egyszer végre ne csak ő létezzen. Belesodródtam a szituációba, és nem bántam meg, bár nem hozta meg az áttörést, csak egyszerűen megtörtént. Másnap egyikünk sem beszélt róla, és ez így volt jó, ahogy. A srác azonban Fontanella-ban is jelen volt. Lassan mindenkin mutatkozni kezdtek az alkoholfogyasztás jelei. Én pedig egyre jobban fáztam, és közben csak S-ra tudtam gondolni, arra, ahogy az öröm bújkált a hangjában. Öröm és kétségbeesés között lebegtem, öröm, hogy felhívott, kétségbeesés az újabb felismerés kapcsán, hogy mekkora hatással van rám, és hogy játszik velem, hogy hiába adnék oda sok mindent, nincs ráhatásom az eseményekre, morzsákkal is megelégszem tőle, mert tőle jön, és egyszer csak olyan megalázónak éreztem a helyzetet. Közben a hidegtől már dideregtem, Rita soft shell kabátjában állva is dideregtem. A srác időközben újra előkerült, és észrevette, hogy fázom, kéz a karomon, már éreztem a teste melegét, és csak arra figyeltem, hogy ott van valaki, aki nyugalmat sugároz, én fázom, bújok. Egyik Jägermeister + Red Bull a másik után, tompul az agyam, csak sodródom az árral, nem akarok mást, csak a gondolatokat kisöpörni a fejemből. Egy kis ürességet keresek, nem akarok többet gondolkodni. Közben rábízom magam a srácra, újabb csók, már nem is érdekel, mit érzek, csak sodródom, csak végre már ne a másikra gondoljak. Egy szó villong a fejemben, Zärtlichkeit, ezt S-tól tanultam, és erre vágyom, ezt keresem, és mivel nem kaphatom meg mástól, ezért aztán elveszem attól, aki adja. Már nem emlékszem, hogy hogyan kerültem haza. Rita vitt minket haza, és csak az maradt meg, hogy bújok a sráchoz, hogy keresem az elveszett biztonságérzetemet, és ott kicsit megtaláltam. Már nem érdekel a fogadalmam, hogy a biztonságot magamnak teremtem meg, és nem szolgáltatom ki magam, csak egy kis Zärtlichkeit, ez minden, amire vágyom. Hazamegyek, bedőlök az ágyba, de kevés alvás után újra fel kell kelnem, mennem kell a csoporttal fel a hegyre. Ahogy felébredek, azonnal megy az sms a srácnak, hogy erről beszélnünk kell, hogy mi is történt tegnap valójában. Írja délután, hogy igen, beszélnünk kell.

A pizzeriaban összefutok a főnökömmel, aki megjegyzi, hogy elvesztettem tegnap a határaimat, majd pedig elnézést kér, hiszen rájött, hogy úgy volt, szabad napom lesz, utolsó pillanatban kért meg, hogy menjek fel a csoporttal a hegyre. De a mondattól nem szabadulok többé, elvesztettem a határaimat. Tényleg így lenne? Hazaérve Bahar megkérdezi, hol voltam, mert tegnap este S-t felhívtam, és magyarul beszéltem hozzá. Sokat, és ő persze nem értette, hívta Bahart, hogy hol is vagyok, ő persze nem tudta, hogy hol vagyok. Ekkor már igazán szégyellem magam, és megfogadom, mostanában tuti nem iszom ennyit. A magyarul elhangzott beszélgetésre egyáltalán nem emlékszem, Úristen, mi a fenét csinálok én itt???

Aztán sor kerül az ominózus beszélgetésre is a sráccal. Megállapodunk, hogy valami van köztünk, mert nem mondtam nemet, talán próbáljuk meg. Jó, próbáljuk. Nem tudom, miért megyek bele, de belemegyek. Egyszerűen csak remélem,  hogy egy kicsit ez elvezet valahová, ahogy megölel a srác, biztonságban érzem magam, de a lelkem mélyén tudom, hogy ő egy pótlék, pótléka annak, aki pótolhatatlan.

Lassan megbarátkozom a gondolattal, hogy nem kereshetem TGZ-t. Sokszor gondolok rá, olyan sok minden kötött össze minket, olyan jó volt az a harmónia, ami jellemzett minket. A Gemeindeamt előterében beszélgetéssel töltött órák erősítették meg bennem a gondolatot, hogy TGZ engem mindennél jobban szeretett, az a fajta szabadság, amit tőle kaptam, nem adatik meg akárkinek. De az ígéretem most szent, hogy nem keresem, csak bízom benne, hogy ez neki pozitívumot hoz, én meg felhagyok azzal, hogy kihasználjam az irántam táplált érzelmeit. A minőségi élet iránti vágyam még mindig főként TGZ-hez köt, akkor ott, amikor mindez megvolt, talán nem is értékeltem igazán, egyszerűen csak elfogadtam, most, hogy mindez a múlté, hiányzik igazán. Csak sajnos még mindig az a baj, hogy az S iránti érzelmeim nem múlnak, annak ellenére sem, hogy tudom TGZ-vel boldog lennék hosszabb távon. Rita fogalmazta meg a minap, hogy lehet, hogy egy kapcsolatnak ehhez a szintjéhez meg kell érni, és én most minden jel szerint inkább “visszaéretlenedtem”, mint, hogy érjek.

 

Borzasztóan zavar ez a bizonytalan állapot, hogy sorra csinálok ilyen és olyan hülyeségeket, várom a megvilágosodást, hogy letisztuljon a kép, mit is szeretnék az életben, de csak nem jön el. Most belekezdtem egy “kapcsolatba”, amivel nem tudom, hogy mit szeretnék. Talán csak a fizikai szükségleteimet kielégíteni, és biztonságban érezni magamat. Mert ha megölel, akkor biztonságban vagyok. Hogy ez hová vezet? Fogalmam sincs. Meg kell ismernem a másikat, és közben küzdeni a Szlovénia felé kalandozó gondolataim ellen. Tovább kellene lépnem, de ez újra és újra visszahúz. Közben pedig kapok híreket Szlovéniából, hogy nem dolgozik már úgy, mint korábban, slendrián lett. Tervez, télen vissza akar jönni, ide a Mittagspitze-be. Mi lesz, ha télen itt lesz? Van és lesz szerepem az életében? Nem tudom, tényleg, csak valamiféle közelségérzés kerít hatalmába, ha rá gondolok. A vele töltött öt hét pillanatai olyanok, mint ha beleégtek volna az agyamba, nem szabadulok tőlük, újra és újra előbukkannak, közben pedig egyre jobban szégyellem magam, hogy még öt hónap múltán sem szabadulok ettől az egésztől. Talán nem akarom még elég erősen.

A levelemmel kitettem a szívemet egy tálcán elé, ő pedig még nem reagált. 17-én 38 éves lett, és éjfél után pár perccel már írtam is neki az sms-t. Meglepetésemre azonnal válaszolt, hogy köszönöm, Szerelmed. Visszakérdeztem, hogy még mindig az-e? Erre már nem jött válasz. Talán jövő héten eljön Damüls-be. Hogy akkor mi lesz, el sem tudom képzelni. Hiszen a sráccal belekezdtem egy kapcsolatba, és megpróbálom beleélni magam ebbe, de S folyton jelen van még a gondolataimban, a srác is kérdez róla. Igazán kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagálnék rá, ha megjelenne. Bahar szerint hozzám jön, mert még sosem jött Damülsbe nyáron. Én meg már nem merem elhinni, hogy jön, hiszen egyszer elhittem, és nem jött. Így aztán újra a nyúlcipőé a szerep, menekülök a másikhoz, hátha ott jó lesz.

 

Olykor, ha erősen figyelem magamat kívülről, csóválom a fejemet, hogy mit is csinálok, és mégis egyfajta bénultság megakadályozza, hogy lépjek, még csak figyelni vagyok képes magamat. Az alkoholra vonatkozó fogadalmamat betartom, már csak 2-3 nagyon kevés alkoholt tartalmazó italt iszom, nagy időbeli szünetekkel. Szükségem van a tudatom fékező erejére. Bár néha még mindig magamra hagy, és aztán megszegem a saját magamnak tett ígéretet, nem   írok neki, mert megint írtam S-nek. De valahol belül tudom, hogy egyszer eljutok erre a szintre, talán Marek segít ebben. A tükörképem láttán azt gondolom, hogy hazudok neki, hisz az érzelmeim másnál vannak, de ő még nem ismer annyira, mint TGZ, aki rögtön tudta, ez a lány máshol van. Ha M-mel vagyok, akkor kényszerítem magam a gondolatok kizárására, és elfogadásra.

 

Ebben már elég jó kezdek lenni. Csak arra kell figyelnem, hogy saját magammal szemben mindig őszinte legyek, hogy bármi is az, amit látok a tükörben, tudjam vállalni. …és végre találjak egy célt, ami irányt ad az életemnek. Egy biztos, várom a vihart, hogy kisöpörje végre az állott levegőt, és a friss levegő vegye át az uralmat.