Egy pillanat a múltból

2013 március 15. | Szerző: freeve

Lent a pincében, Eszter ül egy széken,  görbült hát, bögrét szorongat. Felnéz, ahogyan leérek. A szemében szomorúság ül, és már repülök is vissza az időben, kb. egy évvel ezelőttig. Én állok, ő ül, szomorúan néz rám, megígéri meglátogat, mondom, hogy ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. Már szorítom is magam hoz, ő szorít viszont, a haját simogatom, és csak szorít tovább. Eszter búcsúzik, úgy valahogy, ahogy anno én tettem, elmegy, aki jelent neki valamit, anno én mentem el, de akkor mindent megtettem volna, hogy maradjak. Újabb emlékkép. Állok az ágy felett, nézem őt, ahogy alszik, nem ébresztem fel, csak próbálom belevésni az agyamba a vonásait, búcsúcetlit írok, leteszem a tv elé. Tudom, hogy ha felébred, nem érti majd, miért nem ébresztem fel. Még hinni akarom, hogy ennek itt vége, de legbelül érzem, hogy a pillanatok beleégtek a szívembe.

…és még egy év után is tisztán lebeg minden kép a szemem előtt. A telefonom kijelzőjére téved a szemem, borítékot keresek, de persze nincs. Már nem is lesz, talán csak ha kezdeményezek, de azt már nem akarom, nem kell a könyöradomány. Elindulok haza. Valahogy az a bizonyos márciusi nap fogva tart, nem enged, újra és újra felbukkan az agyamban, mellette pedig csak mondatok, amelyek vagy a múlt, vagy a jelen részei, sms foszlány, szeredlek, hibásan írva, hirtelen kiszakadva, aztán minden megy a régi kerékvágásban. Én naiv libaként legbelül még várok valamire, de az eszem már tudja, hogy nincs mire. De nem tudom elfogadni még ezt, a szívem folyton kelepcébe csal. Hevesebben ver, összeszorul, repdes, mélységesen szomorú, csalódott, újra a jól ismert hullámvasút, de ezúttal ismeretlen kanyarokkal. Bármennyire is próbálom megérteni, nem megy.

Közben a homokszemek peregnek a homokórában, lassan fogy az idő, és egyre közeledik a pillanat, amikor már csak az otthoni környezet lesz, és ezek a pillanatok, gondolatok még inkább a belső világom részei lesznek. Olykor a tehetetlenségem generálta dühből fakadóan azt kívánom, bár minden ilyen gondolatomat ki tudnám törölni, de persze aztán már csak az elfogadás marad. Küzdeni azt már értelmetlen.

A betegágynál

2011 május 8. | Szerző: freeve

 Nem tudom, hogy más hogyan szokott reagálni arra, ha a párja beteg, de az biztos, hogy én tőlem szokatlan módon  és a betegség súlyosságához képest indokolatlanul, de mit kerteljek, pánikba estem. 

A barátom elkapott valami vírust, ami hasmenéssel és péntek éjjel még magas lázzal is járt. Korábban volt már rá példa, hogy valaki beteg volt a környezetemben, és minden megrendülés nélkül tettem azt, ami tőlem elvárható egy ilyen helyzetben, a gondolataimat az elérendő cél határozta meg, aggódtam az éppen beteg számomra fontos emberért, de a cél valahogy a háttérbe szorította ezt az érzést mindaddig, amíg a másik fél meg nem gyógyult. 

Most pedig az aggodalmamat egyszerűen nem vagyok képes száműzni. Amikor péntek éjjel a láz miatt kedvesem arca fájdalmat tükrözött, olyan eddig ismeretlen érzés tört rám, ami elemi erővel vett le a lábamról. Fájt valami belül, és megéreztem megint a köztünk lévő érzelmek mélységét, hogy mit is jelent nekem ő. Féltem, nagyon megijedtem, aggódva számoltam az órákat két lázcsillapító között, figyeltem minden mozdulatát, hogy felfedezzem a láz felszökését előre jelző apró kis tüneteket. Szerencsére két lázcsillapító után lement a láza, és egyelőre – kopp, kopp – nem is ment fel újra, de az aggodalom mégis csak ott maradt súlyos kőként valahol a szívem táján. 

Az aggodalom magában is elég lenne talán, de megtetézve a tehetetlenség érzésével egészen bénító erővel hat rám. Teás kanna, két filter, rá forró víz, idő, tea kész, idegszálak megfeszítve, vajon rezdülést hallottam a szoba felől, vagy már csak képzelem? Lopakodom, hogy a nehezen elért pihentető és reményeim szerint gyógyító álmot el ne űzzem. Az ajtófélfának támaszkodva figyelem őt, ahogyan egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa, nyugodt. Isten neve jut eszembe, kérem, hogy vigyázzon rá. Úristen, mi történt velem???!!! Hiszen ez egy vírusos hasmenés, néhány nap és jobb lesz. Ugye jobb lesz?

Rózi a lábamhoz lopózik, dörgölőzik, felnéz rám, nyávog, elárul, Kedvesem felébred. 

Sorozatot nézek, de közben szinte negyedóránként megyek a szobához, hogy minden OK-e. Sokszor olvasni versekben, regényekben, hogy félelem markolássza a szívét, most már értem, hogy ez mit is jelenthet. 

Észérvek után kutatok az agyam mélyén, hogy miért is indokolatlan az aggodalmam, de valahogy a szívem most mégis győz, nálam, ahol a tudatosság extrém mértékekben jelen van az életemben.

Kiköltözöm a kanapéra, mert alszik és talán zavarnám, de közben szinte mindent odaadnék azért, hogy a közelében legyek, az órák ketyegnek a nappaliban, de a percek nem követik az ütemes ketyegést, csak lassan telik az idő. A sorozat képei álmokként térnek vissza, az agyam dolgozik. Felébredek egy eddig ismeretlen érzéssel, dühös vagyok, arról ábrándozom, hogy valamit úgy szétrugdosnék, erősen, minden egyes ütésembe belesűrítve az utóbbi másfél nap minden érzését. Kijön újból a mellékhelyiségre, de a dühöm legyőz, nem tudom kedvesen megkérdezni, hogy hogy van, mert legszívesebben kiáltanék, hogy miért nem vagy jobban?? Neki szegezem a kérdést, de valójában csak költői az és nem is neki szól, de ha most hozzászólnék, azt hiszem, csak ez csúszhatna ki a számon. Így inkább megfordulok a kanapén és várok, amíg újra kezelhető lesz a tehetetlen dühöm. Az érzések multikplikálódtak bennem.

Kis idő eltelik, odamegyek hozzá, azt hiszi, azért alszom a kanapén, mert zavart engem ő. Ő?! Nem, Cica, én nem akartalak zavarni Téged. 

Bár tehetnék valamit, de még mindig nem tudok semmit tenni, csak lesni, mivel tudnám legalább könnyebbé tenni a dolgot. 

Csak bízni tudok benne, hogy hamarosan újra visszaköltözik belé az élet. Tanulnom kellene, de nincs kedvem. Az eső is esni kezd.

Az élet fura játékokat űz olykor, egy kissé jelentéktelennek tűnő betegség ébreszti rá az embert, hogy mennyit is jelent neki a másik, hisz ha minden rendben, akkor adott, hogy ott van, de ha megcsapja a veszteség szele, akkor látja igazán, mi is lenne a másik nélkül.

Ijesztő ez nagyon, hisz az önállóságom eltűnőben, de kaptam helyette valami sokkal többet. Mégis félek.

Most meg zaj a fürdőből, remegek, de aztán folytatódnak a már ismert zajok. Huh, nincs baj. 

…csak ne is legyen.

É