Egy pillanat a múltból

2013 március 15. | Szerző: freeve

Lent a pincében, Eszter ül egy széken,  görbült hát, bögrét szorongat. Felnéz, ahogyan leérek. A szemében szomorúság ül, és már repülök is vissza az időben, kb. egy évvel ezelőttig. Én állok, ő ül, szomorúan néz rám, megígéri meglátogat, mondom, hogy ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. Már szorítom is magam hoz, ő szorít viszont, a haját simogatom, és csak szorít tovább. Eszter búcsúzik, úgy valahogy, ahogy anno én tettem, elmegy, aki jelent neki valamit, anno én mentem el, de akkor mindent megtettem volna, hogy maradjak. Újabb emlékkép. Állok az ágy felett, nézem őt, ahogy alszik, nem ébresztem fel, csak próbálom belevésni az agyamba a vonásait, búcsúcetlit írok, leteszem a tv elé. Tudom, hogy ha felébred, nem érti majd, miért nem ébresztem fel. Még hinni akarom, hogy ennek itt vége, de legbelül érzem, hogy a pillanatok beleégtek a szívembe.

…és még egy év után is tisztán lebeg minden kép a szemem előtt. A telefonom kijelzőjére téved a szemem, borítékot keresek, de persze nincs. Már nem is lesz, talán csak ha kezdeményezek, de azt már nem akarom, nem kell a könyöradomány. Elindulok haza. Valahogy az a bizonyos márciusi nap fogva tart, nem enged, újra és újra felbukkan az agyamban, mellette pedig csak mondatok, amelyek vagy a múlt, vagy a jelen részei, sms foszlány, szeredlek, hibásan írva, hirtelen kiszakadva, aztán minden megy a régi kerékvágásban. Én naiv libaként legbelül még várok valamire, de az eszem már tudja, hogy nincs mire. De nem tudom elfogadni még ezt, a szívem folyton kelepcébe csal. Hevesebben ver, összeszorul, repdes, mélységesen szomorú, csalódott, újra a jól ismert hullámvasút, de ezúttal ismeretlen kanyarokkal. Bármennyire is próbálom megérteni, nem megy.

Közben a homokszemek peregnek a homokórában, lassan fogy az idő, és egyre közeledik a pillanat, amikor már csak az otthoni környezet lesz, és ezek a pillanatok, gondolatok még inkább a belső világom részei lesznek. Olykor a tehetetlenségem generálta dühből fakadóan azt kívánom, bár minden ilyen gondolatomat ki tudnám törölni, de persze aztán már csak az elfogadás marad. Küzdeni azt már értelmetlen.

Ismét a hullámvasúton

2012 szeptember 12. | Szerző: freeve

http://www.youtube.com/watch?v=Sg6Zk6Jj5Nw

Milyen gyorsan változik az ember hangulata… Megint a padlón, olyan nehéz felállni. Azt hiszem, hogy most jutott el az agyamig az, hogy mit tettem kockára S-ért. TGZ, az összhang, amink volt, az életem, ami otthon volt, minden, minden elveszett, én is elvesztem…Annyira hiányzik, de nem merek szólni, mert ő végre jó úton van, hagynom kell, hogy haladjon tovább, nélkülem, én már eldobtam. Mégis borzasztóan hiányzik sokszor. Elküldte a magazinjaimat, tett bele egy tábla Boci csokit, igazi magyar csokit. Anyutól kaptam fotókat otthonról, közte az egy évvel ezelőtti fotó rólunk. Ránézek, és megint potyognak a könnyeim. Fáj, minden fáj. Megint szaladnék el messzire, csak rohannék el, messzire, de nincs hová. Csak itt van munkám, otthon nem találnék, megtakarított pénzem nincs. Csak lézengek, megint az ismerős papírmasé érzés. Nincs belül semmi, csak fáj, még mindig. Ma bementem egy bútorboltba, és a szívem megint fájt, olyan a szívem, mint egyfajta szenzor, mindig jelez. Ekkor érzem, hogy még élek, és érzem, hogy most hogyan élek….