Már több, mint egy hónapja nem írtam semmit sem. Mit csináltam? Éltem, minden kényszer nélkül, megpróbáltam kiélvezni a pillanatot, és meglátni a szépet, és ha valami negatív történik, annak is időt hagyni, amíg megélem, de nem beleragadni. Olyan érzés, mintha vettem volna végre egy nagy levegőt, és megtettem volna az első lépést. Rengeteg impulzus ért mostanság, amely mintha mind más megvilágításba helyezte volna az életemet, a súlypontok is mozgásban vannak, érzem a változás szelét. De már nem siettetek semmit, egyfajta várakozás járja át minden porcikámat, semmi sem állandó.
Minden hatással van rám, hihetetlen. Este van, már késő, az ujjaim kopognak a billenytyűzeten, még rengeteg lekérés vár rám. Felnézek, és az egyik francia vendégünk áll előttem. Szégyenlős mosoly, tört németség, némi ősz szálakkal tarkított borosta. Megkérdezi, hogy nincs-e kedvem egy kávét inni. Meglepődök, és mondom, hogy még sajnos dolgom van. Vár a bárban, mondja. Tovább írok, és belefelejtkezem a munkába. Ismét előttem áll, sajnos még mindig sok munkám van. Nem baj, ő vár. Aztán egyszer már nem várt tovább, túl sok volt a munka. Másnap reggel check out. Ismét a sármos szégyenlős mosoly az arcán. Kaphat puszit? Elmosolyodom, és már hajolok is át a pulton, hogy adjak neki két puszit. Egy pillanatig sajnálom, hogy tegnap sok munkám volt. Elköszön, a mosoly ott ragadt az arcomon, a hátam mögül Herr Madlener nevetését hallom, de nem törődöm vele, egyszerűen csak kiélvezem a pillanatot, hogy én is tetszem valakinek.
Valahogy mintha nyitottabb lennék a világra, várom az ingereket, hogy reagálhassak rájuk. Minden apró momentum nyomot hagy bennem, és minden ilyen kis lenyomat újra azt az érzést adja, hogy hosszú idő után végre újra élek, hatnak rám dolgok. Újabb emlékkép villan be az elmúlt egy hónapból. Napos idő, vendégek a teraszon. Egy családhoz megyek, anya, apa és egy értelmileg és mozgásában is sérült lány. Süteményt és kávét kérnek, meg egy Apfelschorle-t. Rácsodálkozom a szülők természetességére, ahogyan a lányukat kezelik, bevillan a kérdés, hogy vajon engem is ez jellemez-e. De aztán nem érek rá tovább gondolni, további vendégek jönnek. Kiszolgálok, aztán hozzájuk megyek. Leteszem a lány elé az Apfelschorlét, a szülők megköszönik, és ő is megköszöni. Mosolyog, visszamosolyog. Ilyen egyszerű lenne? Mennem kell tovább. Később a szülők még egy kávét rendelnek, újra hozzájuk megyek, és a lány ismét hangosan megköszöni, most már csak a szülők kávéját. Fizetnek. Beszélgetek a szülőkkel, és közben visszaadok, majd pedig megsimogat a lány. Nagyon örülök, igazából nem tudom, hogy minek, talán annak, hogy valószínűleg sikerült nem “nyomorék”-ként gondolnom rá, és viselkednem vele. Sokáig őrizgetem magamban még ennek a pillanatnak nyomát, és újra és újra arra gondolok, hogy mennyire jó lenne, ha nálunk is így kezelnék a sérült embereket, egyenrangúként. Itt ez természetesen, hogy időseket, értelmileg sérülteket, mozgássérülteket mindenkivel azonosan kezelnek, ez itt nem kérdés.
Szeptember vége felé járunk már. Carmen (a kolléganőm) lassan hazafelé készülődik. A kezdeti ellenállásom most már elfogadás és kis elviselés keverékévé szelídül. Két tökéletesen ellentétes emberből a végén majdhogynem csapat alakul ki. Segített, hiszen nem érek olyan gyorsan el a energiatartalékaim végére, mivel ő itt volt, és közben megtanultam felszolgálni is. Egy óriási Milkát vettem neki búcsúzóul, nagyon örül neki, megölel, és végül csak annyit mondd, hogy hallgass a szívedre. Itt TGZ-re gondol, mivel beszélgettünk általánosságban a kapcsolatokról, az ő kapcsolátáról, S-ről, TGZ-ről, és M-ről. Sokat adna ő azért, ha őt és a barátját a párkapcsolatában az a fajta harmónia jellemezné, ami anno minket TGZ-vel. Este csak nézegetem a kettőnk képét, és nem szabadulok ettől a gondolattól, hogy hallgass a szívedre. Figyelem a szívem, hátha jelez, de még semmi, hiszen, a darabokat még épphogy összeillesztettem, még hiányzik is néhány, és még a ragasztó sem száradt meg, aztán már csak azt érzem, hogy a sebek még nagyon elevenek, lüktetnek, és még gyógyulniuk kell. Újra megérzem a mélységet, ahonnan lassan felfelé haladok, de a mélység még ott van, és gyorsan úgy döntök, hogy csak időt kell magamnak hagynom, mert még törékeny vagyok, és még nem tudok megfelelő döntéseket hozni. De egy gondolattól mégsem szabadultam, mégpedig hogy nagyon szeretnék TGZ-vel beszélgetni, és engedtem a csábításnak. Azóta sokat beszélgetünk, és nagyon jól esik beszélgetni, bár szinte minden pillanatban érzem, hogy ez egy olyan terület, amely nekem még nagyon ingoványos terület, de nem tudok lemondani arról, hogy megosszam az életem morzsáit valaki olyannal, aki még egy chat szövegből is kiérzi a hangulatom rezdüléseit. Nem tudom definiálni, hogy milyen szerepe van neki az életemben, de azt tudom, hogy ő nagyon és különlegesen fontos nekem, és ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy lássam őt, most ebben az állapotban, egy tisztább fejjel, amikor már tisztábban tudok felülről nézni a dolgaimra. Már látom, ahogyan hagytam magam megalázni, már látom a naivitásom mélységeit, már látom, hogy egykor talán fontos voltam, de sosem annyira mint ő nekem. Csodálkozom, újra és újra felteszem a kérdést, hogy hogyan hihettem el mindent, ami csak egy óriási hazugság volt. Hogy lehet az, hogy minden fogadalmam ellenére hagytam magam megalázni. Hogy nevezhető ez szerelemnek, ami ennyire vak, és rombol? Lassan két hónapja egy szót sem hallottam felőle, egy ideje az óra sem volt rajtam. Olyan ez, mint egy seb, amelyet mély volt, és már nem elég a ragtapasz, varrni kellett, minden öltés a Paulinától kapott egy-egy információ, még iszonyúan fájt, egy napig még lüktetett is egy-két napig, de aztán a valahogy gyógyulni kezdett. Lassan, elhúzódóan, és már sosem lesz ott semmi olyan, mint előtte. Mindig érzem, és később a heget is látni fogom. Még korántsem gyógyultam meg, egyszerűen csak megtanultam ezzel együtt élni. Tegnap hosszú idő után először mertem elolvasni azt az egynéhány üzenetet, amit még váltottunk, de még mindig hatással vannak rám, nyilalló fájdalom a sebben, még időre van szükségem, hogy ez már csak egy heg maradjon. TGZ írta a múltkor, hogy ő már olyan mint egy tatu. Én még korántsem tartok ott. De már haladok, lépegetek, egyik lábam a másik után, és végre újra élek.
Ezzel a felismeréssel indultam fel a Mittagspitze-re. Egy évvel ezelőtt nem sikerült felmennem. Most is nehéz volt, csúszott, és olykor meg kellett állnom. Remegett a lábam, de menni akartam, ha feladom, akkor újra csak a kudarc íze marad a számban. Biztattam magam, hogy elég erős vagyok, hogy menni fog, hogy meg tudom csinálni, hogy hisznek bennem, hogy csak koncentrálnom kell. Minden gondolatot ki kell űznöm a fejemből, csak egy maradhat, a lábam, a talpam teljes érzése, minden rezdülést éreznem kell, mert itt hibáznom nem szabad. Fel kell jutnom, tedd egyik lábad a másik után. Folyton csak ez járt a fejemben, meg a mondat, amelyet egy évvel ezelőtt a feladott próbálkozáskor mondott egy német srác. A természet lépcsőket alkotott, csak meg kell találnod, hogy hol, és raknod egyik lábad a másik után, lépcsők, egyik lábad a másik után. …és végre fent vagyok, megcsináltam, el sem hiszem. Ez egy új kezdet, innentől kezdve sikerülnie kell. Meg tudom csinálni, menni fog. 🙂 Amikor már leérek, felhívom TGZ-t, hiszen egy évvel ezelőtt is őt hívtam a kudarckor. Örül velem, mert ő pontosan tudja, mit jelent ez nekem. Este még chat-elünk, és azt írja, hogy legszívesebben mindenkinek elmondaná, hogy megcsináltam, de nem értenék. Jól esik, és elgondolkodtat egy picit, hogy miért is ilyen fontos, hogy ő tudja, és hogy mi beszéljünk. Nem tudom, egyszerűen csak fontos. Igyekszem nem többet képzelni, mint ami, és várni a novembert, amikor végre látom élőben is, hogy hogy reagálunk egymásra. Olyan, mintha két ismeretlen ismerős találkozna. Nem akarom elképzelni, hogy milyen lesz. Csak meg akarom élni. A legutóbbi otthonlétem is nagyon felkavaró volt, pozitív és negatív értelemben is. Ez a mostani sem lesz különb. Beszélgetek egy a jövőmet is érintő munkalehetőségről, sok idő után újra látom anyumat és a tesómat. Találkozom TGZ-vel. Talán ez az egyik legfontosabb momentum. Akár beismerem, akár nem, a kérdőjel ott lebeg, hogy mi is ez most akkor köztünk. Most már tisztábban látok, mint amikor még S képben volt, egész más megvilágításba helyezett ez dolgokat. Akárhová is sodor az élet, nem lennék képes még egyszer ilyet tenni, mint ami az S-sel való történetem, egész másképpen kellene egy ilyen helyzetet kezelnem. De egy biztos, soha többet nem engedem senkinek, hogy így megalázzon valaki, mint ahogyan ő tette. Nem, javítás: el fogok mindent követni annak érdekében, hogy engem valaki még egyszer ne tudjon úgy megalázni, ahogy ő tette. De talán ez helyezi át a hangsúlyokat, és visz rá a helyes útra. Mélység nélkül talán nincs magasság, talán ha megcsinálom, hogy kimásszak ebből a gödörből, még erősebb leszek. Ez a tapasztalat is a nagy útkeresés projekt része, és ez is előrébb visz. Most egyszerűen csak tovább kell élnem, nem kényszeresen, csak könnyedén, egyszerűen csak elfogadni, amit hoz. Megélni a pillanatot, örülni egy eladott szobának, egy napsugárnak, egy jó korty kávé ízét kiélvezni. A jövőt pedig még nem építgetni, egyszer úgyis eljön a döntési pillanat, de talán addigra már elég impulzus ér a preferenciáim és hangsúlyaim definiálásához, és így talán már tudni fogom, hogy melyik lesz az én utam. Mert biztos vagyok benne, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor döntök, és döntenem kell, elköteleződnöm egy irány mellett. Az útkeresés szép dolog, de a túl sok zsákutca sem jó. Egyszer el kell érnem az irányjelző táblához, és elindulni egy úton. Lassan felsejlik talán az útjelző tábla…
Fény az alagút végén
2012 október 14. | Szerző: freeve
Már több, mint egy hónapja nem írtam semmit sem. Mit csináltam? Éltem, minden kényszer nélkül, megpróbáltam kiélvezni a pillanatot, és meglátni a szépet, és ha valami negatív történik, annak is időt hagyni, amíg megélem, de nem beleragadni. Olyan érzés, mintha vettem volna végre egy nagy levegőt, és megtettem volna az első lépést. Rengeteg impulzus ért mostanság, amely mintha mind más megvilágításba helyezte volna az életemet, a súlypontok is mozgásban vannak, érzem a változás szelét. De már nem siettetek semmit, egyfajta várakozás járja át minden porcikámat, semmi sem állandó.
Minden hatással van rám, hihetetlen. Este van, már késő, az ujjaim kopognak a billenytyűzeten, még rengeteg lekérés vár rám. Felnézek, és az egyik francia vendégünk áll előttem. Szégyenlős mosoly, tört németség, némi ősz szálakkal tarkított borosta. Megkérdezi, hogy nincs-e kedvem egy kávét inni. Meglepődök, és mondom, hogy még sajnos dolgom van. Vár a bárban, mondja. Tovább írok, és belefelejtkezem a munkába. Ismét előttem áll, sajnos még mindig sok munkám van. Nem baj, ő vár. Aztán egyszer már nem várt tovább, túl sok volt a munka. Másnap reggel check out. Ismét a sármos szégyenlős mosoly az arcán. Kaphat puszit? Elmosolyodom, és már hajolok is át a pulton, hogy adjak neki két puszit. Egy pillanatig sajnálom, hogy tegnap sok munkám volt. Elköszön, a mosoly ott ragadt az arcomon, a hátam mögül Herr Madlener nevetését hallom, de nem törődöm vele, egyszerűen csak kiélvezem a pillanatot, hogy én is tetszem valakinek.
Valahogy mintha nyitottabb lennék a világra, várom az ingereket, hogy reagálhassak rájuk. Minden apró momentum nyomot hagy bennem, és minden ilyen kis lenyomat újra azt az érzést adja, hogy hosszú idő után végre újra élek, hatnak rám dolgok. Újabb emlékkép villan be az elmúlt egy hónapból. Napos idő, vendégek a teraszon. Egy családhoz megyek, anya, apa és egy értelmileg és mozgásában is sérült lány. Süteményt és kávét kérnek, meg egy Apfelschorle-t. Rácsodálkozom a szülők természetességére, ahogyan a lányukat kezelik, bevillan a kérdés, hogy vajon engem is ez jellemez-e. De aztán nem érek rá tovább gondolni, további vendégek jönnek. Kiszolgálok, aztán hozzájuk megyek. Leteszem a lány elé az Apfelschorlét, a szülők megköszönik, és ő is megköszöni. Mosolyog, visszamosolyog. Ilyen egyszerű lenne? Mennem kell tovább. Később a szülők még egy kávét rendelnek, újra hozzájuk megyek, és a lány ismét hangosan megköszöni, most már csak a szülők kávéját. Fizetnek. Beszélgetek a szülőkkel, és közben visszaadok, majd pedig megsimogat a lány. Nagyon örülök, igazából nem tudom, hogy minek, talán annak, hogy valószínűleg sikerült nem “nyomorék”-ként gondolnom rá, és viselkednem vele. Sokáig őrizgetem magamban még ennek a pillanatnak nyomát, és újra és újra arra gondolok, hogy mennyire jó lenne, ha nálunk is így kezelnék a sérült embereket, egyenrangúként. Itt ez természetesen, hogy időseket, értelmileg sérülteket, mozgássérülteket mindenkivel azonosan kezelnek, ez itt nem kérdés.
Szeptember vége felé járunk már. Carmen (a kolléganőm) lassan hazafelé készülődik. A kezdeti ellenállásom most már elfogadás és kis elviselés keverékévé szelídül. Két tökéletesen ellentétes emberből a végén majdhogynem csapat alakul ki. Segített, hiszen nem érek olyan gyorsan el a energiatartalékaim végére, mivel ő itt volt, és közben megtanultam felszolgálni is. Egy óriási Milkát vettem neki búcsúzóul, nagyon örül neki, megölel, és végül csak annyit mondd, hogy hallgass a szívedre. Itt TGZ-re gondol, mivel beszélgettünk általánosságban a kapcsolatokról, az ő kapcsolátáról, S-ről, TGZ-ről, és M-ről. Sokat adna ő azért, ha őt és a barátját a párkapcsolatában az a fajta harmónia jellemezné, ami anno minket TGZ-vel. Este csak nézegetem a kettőnk képét, és nem szabadulok ettől a gondolattól, hogy hallgass a szívedre. Figyelem a szívem, hátha jelez, de még semmi, hiszen, a darabokat még épphogy összeillesztettem, még hiányzik is néhány, és még a ragasztó sem száradt meg, aztán már csak azt érzem, hogy a sebek még nagyon elevenek, lüktetnek, és még gyógyulniuk kell. Újra megérzem a mélységet, ahonnan lassan felfelé haladok, de a mélység még ott van, és gyorsan úgy döntök, hogy csak időt kell magamnak hagynom, mert még törékeny vagyok, és még nem tudok megfelelő döntéseket hozni. De egy gondolattól mégsem szabadultam, mégpedig hogy nagyon szeretnék TGZ-vel beszélgetni, és engedtem a csábításnak. Azóta sokat beszélgetünk, és nagyon jól esik beszélgetni, bár szinte minden pillanatban érzem, hogy ez egy olyan terület, amely nekem még nagyon ingoványos terület, de nem tudok lemondani arról, hogy megosszam az életem morzsáit valaki olyannal, aki még egy chat szövegből is kiérzi a hangulatom rezdüléseit. Nem tudom definiálni, hogy milyen szerepe van neki az életemben, de azt tudom, hogy ő nagyon és különlegesen fontos nekem, és ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy lássam őt, most ebben az állapotban, egy tisztább fejjel, amikor már tisztábban tudok felülről nézni a dolgaimra. Már látom, ahogyan hagytam magam megalázni, már látom a naivitásom mélységeit, már látom, hogy egykor talán fontos voltam, de sosem annyira mint ő nekem. Csodálkozom, újra és újra felteszem a kérdést, hogy hogyan hihettem el mindent, ami csak egy óriási hazugság volt. Hogy lehet az, hogy minden fogadalmam ellenére hagytam magam megalázni. Hogy nevezhető ez szerelemnek, ami ennyire vak, és rombol? Lassan két hónapja egy szót sem hallottam felőle, egy ideje az óra sem volt rajtam. Olyan ez, mint egy seb, amelyet mély volt, és már nem elég a ragtapasz, varrni kellett, minden öltés a Paulinától kapott egy-egy információ, még iszonyúan fájt, egy napig még lüktetett is egy-két napig, de aztán a valahogy gyógyulni kezdett. Lassan, elhúzódóan, és már sosem lesz ott semmi olyan, mint előtte. Mindig érzem, és később a heget is látni fogom. Még korántsem gyógyultam meg, egyszerűen csak megtanultam ezzel együtt élni. Tegnap hosszú idő után először mertem elolvasni azt az egynéhány üzenetet, amit még váltottunk, de még mindig hatással vannak rám, nyilalló fájdalom a sebben, még időre van szükségem, hogy ez már csak egy heg maradjon. TGZ írta a múltkor, hogy ő már olyan mint egy tatu. Én még korántsem tartok ott. De már haladok, lépegetek, egyik lábam a másik után, és végre újra élek.
Ezzel a felismeréssel indultam fel a Mittagspitze-re. Egy évvel ezelőtt nem sikerült felmennem. Most is nehéz volt, csúszott, és olykor meg kellett állnom. Remegett a lábam, de menni akartam, ha feladom, akkor újra csak a kudarc íze marad a számban. Biztattam magam, hogy elég erős vagyok, hogy menni fog, hogy meg tudom csinálni, hogy hisznek bennem, hogy csak koncentrálnom kell. Minden gondolatot ki kell űznöm a fejemből, csak egy maradhat, a lábam, a talpam teljes érzése, minden rezdülést éreznem kell, mert itt hibáznom nem szabad. Fel kell jutnom, tedd egyik lábad a másik után. Folyton csak ez járt a fejemben, meg a mondat, amelyet egy évvel ezelőtt a feladott próbálkozáskor mondott egy német srác. A természet lépcsőket alkotott, csak meg kell találnod, hogy hol, és raknod egyik lábad a másik után, lépcsők, egyik lábad a másik után. …és végre fent vagyok, megcsináltam, el sem hiszem. Ez egy új kezdet, innentől kezdve sikerülnie kell. Meg tudom csinálni, menni fog. 🙂 Amikor már leérek, felhívom TGZ-t, hiszen egy évvel ezelőtt is őt hívtam a kudarckor. Örül velem, mert ő pontosan tudja, mit jelent ez nekem. Este még chat-elünk, és azt írja, hogy legszívesebben mindenkinek elmondaná, hogy megcsináltam, de nem értenék. Jól esik, és elgondolkodtat egy picit, hogy miért is ilyen fontos, hogy ő tudja, és hogy mi beszéljünk. Nem tudom, egyszerűen csak fontos. Igyekszem nem többet képzelni, mint ami, és várni a novembert, amikor végre látom élőben is, hogy hogy reagálunk egymásra. Olyan, mintha két ismeretlen ismerős találkozna. Nem akarom elképzelni, hogy milyen lesz. Csak meg akarom élni. A legutóbbi otthonlétem is nagyon felkavaró volt, pozitív és negatív értelemben is. Ez a mostani sem lesz különb. Beszélgetek egy a jövőmet is érintő munkalehetőségről, sok idő után újra látom anyumat és a tesómat. Találkozom TGZ-vel. Talán ez az egyik legfontosabb momentum. Akár beismerem, akár nem, a kérdőjel ott lebeg, hogy mi is ez most akkor köztünk. Most már tisztábban látok, mint amikor még S képben volt, egész más megvilágításba helyezett ez dolgokat. Akárhová is sodor az élet, nem lennék képes még egyszer ilyet tenni, mint ami az S-sel való történetem, egész másképpen kellene egy ilyen helyzetet kezelnem. De egy biztos, soha többet nem engedem senkinek, hogy így megalázzon valaki, mint ahogyan ő tette. Nem, javítás: el fogok mindent követni annak érdekében, hogy engem valaki még egyszer ne tudjon úgy megalázni, ahogy ő tette. De talán ez helyezi át a hangsúlyokat, és visz rá a helyes útra. Mélység nélkül talán nincs magasság, talán ha megcsinálom, hogy kimásszak ebből a gödörből, még erősebb leszek. Ez a tapasztalat is a nagy útkeresés projekt része, és ez is előrébb visz. Most egyszerűen csak tovább kell élnem, nem kényszeresen, csak könnyedén, egyszerűen csak elfogadni, amit hoz. Megélni a pillanatot, örülni egy eladott szobának, egy napsugárnak, egy jó korty kávé ízét kiélvezni. A jövőt pedig még nem építgetni, egyszer úgyis eljön a döntési pillanat, de talán addigra már elég impulzus ér a preferenciáim és hangsúlyaim definiálásához, és így talán már tudni fogom, hogy melyik lesz az én utam. Mert biztos vagyok benne, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor döntök, és döntenem kell, elköteleződnöm egy irány mellett. Az útkeresés szép dolog, de a túl sok zsákutca sem jó. Egyszer el kell érnem az irányjelző táblához, és elindulni egy úton. Lassan felsejlik talán az útjelző tábla…
Oldal ajánlása emailben
X