Őszi gondolatok, pillanatok
2012 október 23. | Szerző: freeve
Nem is gondoltam volna, hogy ennyire szeretem az őszt. Ma reggel fel kellett terítenem a teraszunkat a szálloda előtt. Oldalra fordítottam a fejem, és annyira szép látvány fogadott. Két fa, melynek a lombja egy óriási színes gombócot formáz, a reggeli napsütés áttör a levelek között. Legszívesebben még maradtam volna, egyszerűen csak a nap felé fordítani az arcomat, és élvezni az őszi színkavalkádot, elképzelni, ahogy a falevelekkel borított földön sétálok (ilyen nincs Damüls-ben), és minden egyes lépésemmel megcsapja a száradó, elmúló falevelek illata az orromat.
A diófámra gondolok otthon. Formás, erős fa, a ház mögött, vaskos derék, az ágak nem túl magasan kezdenek elágazni, még épp annyira magasan, hogy könnyedén fel lehessen mászni rá. Tavasszal a méhek dolgoznak rajta, nyáron árnyat ad, ősszel bogarakat tart távol. A fa valahogy jelen volt köztünk. Annyira szerettem a lehulló leveleit gereblyézni a piros nyelű gereblyével. Már hideg volt, anyu mellénye lóg rajtam, kicsit mintha egy madárijesztő lennék, de mégis olyan jó meleget adott. Valahogy megvolt a hangulata ennek a már szinte rituálénak. A melegebb ruhák, a bakancs, a gereblye, a nagy kupac falevelek. Azóta sok minden megváltozott, már a diófa sincs meg. Valahogy hiányzik.
Szívesen vennék dísztököket, de még sehol sem láttam olyan szépeket, mint anyukám kertjében nőttek, sárga, csíkos, kisebb, nagyobb, zöld, néha még egészen haragos zöld is. Lassan elmúlik minden, és egy kicsit szürke lesz minden. A hétvégén órát állítanak, egyre több sötétben töltött óra vár ránk. Kicsit depresszív, de ha tovább hagyom száguldani a gondolataimat, akkor megjelenik a sötét mellett a friss hideg téli levegő, a meleg pulóverek, az illatozó tea, a kéz, amely egy meleg bögrére fonódik. …és máris melegség lép a szürkeség helyébe. 🙂

A változás szele, búcsú, vagy valami olyasmi
2013 március 12. | Szerző: freeve
Még 15 nap, két hét, és vége. Igaz, visszajövök még néhány napra, de az már csak egy provizórikus néhány nap, és tényleg vége. Fel sem tudom fogni, folyton próbálkozom, memorizálom a dátumot, megpróbálom elképzelni, hogy milyen otthon, de nem megy. Most még csak a veszteséget látom, nem tudok előre tekinteni. A miértek egész hada sorakozik a fejemben, és semmire sincs válasz. Megint a hullámvasúton vagyok, csak most már egy másik idősíkon, egy másik Évi. Annyi változás talált meg, annyi mindent hozott ez a másfél év, és most egyszerűen el kell fogadnom, hogy vége. Nem tudom, miért esik ez annyira nehezemre. Mindig azt mondtam, hogy ez itt nem élet, hiszen csak dolgozom, és alszom, néha elmegyek a többiekkel, de ennyi, össze sem lehet hasonlítani az otthoni életemmel. Mégis most hogy lassan vége, érzem azt, hogy a pórusaimba ivódott minden, ami itt van, a Mittagspitze, a hegyek, amelyek körülvesznek, az emberek, a hangulatok, a mélységek és magasságok, amiket itt megéltem. Ez az egész csak hozzám tartozik, ahogy ezt a néhány karaktert leírom, egyfajta Verborgenheit-ot érzek, valamit, amit meg szeretnék őrizni magamnak, hiszen, ez valami, ami engem meghatároz, valami, ami mindent felborított, eltaszított, magához vonzott, és annyiféle módon hatott rám, hogy el sem tudom mondani. Csak ülök a szobámban, rock zene a fülemben, és annyi impresszió bennem, amit szinte már kezelni sem tudok. Azt hittem, hogy ez egyszerű lesz, hiszek majd a pozitív folytatásban, és otthon megtalálom a helyemet, hisz már egyszer megvolt, és szépen élek tovább. De valahogy ez túl egyszerűnek tűnt. A főnök szerint küzdök magammal. Nem tudom, talán. Találkoztam Vele is, S, aki mindent felborított. Most Zürs-ben van,a másik szállodánkban, bár, étterem, service, mindent, csinál. X hónapig nem dolgozott, és most lelkes, megváltoztat mindent, ahol ő megjelenik, és dolgozik, az emberek mennek utána. Hihetetlen. Herr Madlener megkérdezett, hogy visszahozhatja-e őt, ha azt mondom, hogy nem, akkor elvetette volna a lehetőséget. Miért mondtam volna, hogy nem? Hiszen tiszta volt minden, én TGZ-vel tervezem a jövőt, minden tiszta, no reason to refuse. A sors mégis játszik velem. Egyazon napon jött a két ember, TGZ és S. TGZ engem meglátogatni, S Zürs-be munkát kezdeni. Az a nap minden volt, csak nyugodt nem. Herr Madlener tényleg kedvelhet engem, hiszen minden rezdülésemet érzi, és érezte reggel is, hogy nem tudok a helyzettel mit kezdeni, hogy rossz kedvem van, félek. Még meg is jegyezte viccesen, hogy megint neki kell engem felépítenie, és persze neki megint sikerült, a vele töltött egy óra után már nem volt a szívem nehéz, csak vártam, hogy jöjjön TGZ és rá koncentráltam. Én is mentem Mellau-ba, ő jött, és jó volt látni őt. Jól nézett ki, szövet kabát, vékony, magas. Egy kis ideig eltartott, amíg megszoktam, hogy ott van, de aztán már jó volt. Ki akartam zárni S-t a gondolataimból, és sikerült. Azok után, amit miatta átéltem, ez volt a minimum. Ki is zártam, másfél nap tök jó volt TGZ-vel. Mindig rácsodálkozom, hogy mekkora szerencsém van, és mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon megérdemlem-e ezt. TGZ jelen van, én valahogy nyugodt leszek. De csak, ha jelen van, amúgy egy kalandor vagyok. Sajnos anyumnak igaza volt, én egy igazi kalandor vagyok, néha ostorozom magam, amiért képtelen vagyok a seggemen nyugton maradni, és értékelni mindazt, amim van, hiszen ez egy kivételesen jó helyzet lenne. Valaki, aki szeret, valaki aki a gondolataimban olvas, megért, egy jövő otthon. De néha mégsem elég, hogy miért nem tudok ezzel elégedett lenni??? Folytonos lelkiismeret-furdalással küzdöm, mert félek belemenni az állandóságba. Ha haza megyek, vissza megyek a lakásba, ahol már másfél éve nem voltam, mindig csak vendég, és újra fel kell vennem a fonalat. Belül tudom, hogy ez a normális, anyum és mindenki ezt várja tőlem, de a lelkem még kalandozna. Az egyetlen, aki ezt érti, az Herr Madlener. Nem tudom, hogyan, és miért, nem beszélünk sokat, de egy-egy elejtett félmondata mindig van, amiből tudom, hogy érti, mi zajlik bennem, érdekes. A szobám falait vizslatom, fa, igazi alpesi ház, azt kívánom, hogy úgy 10 éven belül otthon is ilyen legyen. Talán sikerül. A centire téved a szemem a falon, már olyan rövid, mélyen legbelül kitolnám a pillanatot, amikor már nem marad több centi, és vége. De tudom, hogy egyszer vége. Mivel maximalista vagyok, otthon is jól akarom csinálni majd, csak az átmenetet kell átvészelnem. Sikerülni fog, tudom, csak az átmenet lesz nehéz. Áldom a gondolatot, hogy nem egész egy hónapot adtam magamnak a regenerálódásra, így könnyebb lesz. Igyekezni fogok. TGZ megérdemli, hogy boldog legyen, hiszen annyi mindent megtett értem, talán senki nem tenné ezt meg értem, csak ő. Néha azt érzem, nem érdemlem meg őt, mennyivel jobb lenne neki egy nyugodt lánnyal, aki 100 %-osan oda tud koncentrálni a kapcsolatra, és a kalandorlénye nem lázadozik folyton a megszokás, a nyugalom, és a “normális” dolgok ellen. Néha azt kívánom, hogy ez tudjak lenni, de nem tudok. Tetszik, nem tetszik, tényleg kalandor vagyok. Ha nem lennék az, akkor nem találkoztam volna S-sel. De látnom kellett, hogy hogyan reagálok. A menükártya miatt jött. Én nem láttam, amikor megjött, hátra ment a konyhába. Erni-vel, a többiekkel találkozni. De tudtam, hogy ott van, megéreztem. Hátra mentem, meglátott, és olyan egyértelmű volt, hogy megölel. Ugyanaz, akit fél éve láttam utoljára. Fekete haj, zöld pajkos szemek. Farmer, Tracht öltöny felső, fehér ing. Magával ragadó személyiség. A haja a homlokába hullik, már nem engedelmeskedik a fésűnek. Fura újra látni. Annyi mélység után. Elmegyünk a Schirm-be Ritához. Nem iszik alkoholt. Fura a Red Bull-t látni a kezében, hiszen mindig is sörrel látni. Beszélgetünk. Felkavar. Még mindig olyan hatással van rám, amire nem számítok. De már nem az a naiv liba vagyok, mint anno. Már egy kicsit kívülről is nézem magam, amikor vele vagyok, mindig ott a kontroll. Ez jó érzéssel tölt el, így valahogy jobban biztonságban érzem magam. Ez kell, mert neki még mindig csak egy játékszer vagyok, bár állítja, hogy nem. Nem tudom, volt- e olyan lány, aki kétszer egymás után a Mittagspitze-ben dolgozott, és S-sel dolga lett volna. Jó volt látni őt. Sok minden kavarog, újra érzem a fentet, a lentet, a hullámvasutat, amit ő okozott, de mégis örülök, hogy így alakult. Örülök, hogy láttam, hogy már nem csak elképzelnem kell, hogy milyen, ha látom őt. TGZ-nek is megmondtam, hogy láttam. Kell, hogy tudja. Annyira elfáradt ebben a másfél évben, und es tut mir so leid. Annyira bánt, hogy én nem tudom azt adni neki, amit megérdemel, hiszen én Damüls mellé tettem le a voksom. Amikor is egy kis időm van gondolkozdni, folyton ostorozom magam, mégis egyre inkább az látszik kirajzolódni, hogy ez egy tetoválás, amit nem lehet eltüntetni, ez vagyok én. De még kb. két hét, és vége az őrületnek, és meg kell nyugodnom. Ennyi időt kaptam. Az őrület nem vezet sehová. Így nem lehet élni, mégha annyira vonzana is. De előbb-utóbb beleragadna az ember, és azt nem akarom, mert aztán már nincs visszaút. Gyökerek, és célok nélkül nincs élet. De még van két hetem egy kicsit lebegni, és minden irány nélkül lenni….
Oldal ajánlása emailben
X