A mélypont?
2012 szeptember 6. | Szerző: freeve
Szeptember 1. óta olyan vagyok, mint egy zombie. Dolgozom, eszem, alszok, de közben úgy érzem, hogy mintha valahonnan fentről figyelném, ahogyan valaki járkál az életem díszletei között. Eszem, de nem érzem igazán az ízeket, eszem, mert a jóllakottság érzés valamiféle pillanatnyi pozitívum, de már ez sem az, mint régen. Folyton érzem a fájdalmat, hol tompán, hol belém hasít. A tompa jelenlétéhez már hozzászoktam, egyszerűen csak konstatálom, hogy ott van, ha növekedni kezd, még jobban leszorítom, hogy onnan már talán nem tör a felszínre. De még mindig erősebb nálam, újra és újra a felszínre tör, és mindig az előzőnél nagyobb energiával, erősebb intenzitással.
Szeptember 1. – a nap, amely talán fordulópontját jelenti az életemnek. Ennél mélyebben már nincs tovább. Alkohol az ereimben, lassan terjed szét bennem, és már jön is újra az olyannyira szeretett megkönnyebbülés, felszabadulok, mosolygok, mert alkohol nélkül már csak ritkán őszinte a mosolyom. Felejteni akarok, felejteni, hogy csalódtam a barátságban. Egy barát elmond mindent, amiről sejti, hogy a másikban nyomot hagyhat, de ezen az estén a barátnak hitt barátról kiderült, hogy ez nem így van. Nem beszél róla, mert én el akarom felejteni Őt. De ettől még Ő a részem, és még hat rám. Nem jön vissza télen, ugye tudod? Mondta…Az arcom megmerevedik, és egy pillanatra megáll az idő körülöttem, mi??? Nem jön vissza, és nekem miért nem mondta senki? Ennyire nem tudja senki, hogy mennyit jelentenek nekem ezek az információk? Mintha valaki fejbe vágott volna, sajog a nyoma. Aztán már a Gemeinde-ban vagyok, újra a kanapén, és beszélgetek, újabb tanácsok záporoznak felém, így csináld, úgy csináld, ha jó Neked, ne érdekeljen, hogy erkölcsileg nem állja meg a helyét, minden férfi szemét, és hasonlóan klisék és okosabbnál okosabb tanácsok. Minden egyes hasonló szóval nő a feszültség bennem, miért nem ért itt engem senki? Locker lassen, nicht traurig sein…. Miért? Hát, senki nem érti? Nekem ez marhára fáj, és küzdök folyamatosan, hallo, ez nem én vagyok? Tényleg nem értitek? Még egyszer mondom, ez nem én vagyok! Én nem osztok ki senkit, én inkább megfigyelek, nem vagyok nagy pályás játékos, az első játékra való kísérletem, de az értékrendemnek már ez is sok. Nem játszhatok az egyikkel, aki normális szándékkal közeledik felém, és közben a másikkal chat-elek Facebook-on. A pizzériában egy időben van jelen mind a kettő, egyik mellettem, a másik mögöttem, nekem ez már sok, nem értitek? Jön a kérdés: ki a másik? Megmondom. Döbbenet, ne…Szembesülök a ténnyel, hogy egyeseknek ismét csak egy trófea voltam, a csóknál többet ad tovább Szlovéniába, hozzá is. Trófea lettem, nem vagyok több, mint egy S. által megszerzett csaj, akit meg kellett volna szerezni, de mivel nem állok kötélnek elég gyorsan, fel kell gyorsítani a folyamatot mesterségesen. … és néhányak még el is játszottak a gondolattal, hogy mi van, ha igaz. Hát ennyire nem ismertek? Kérdezem már csak magamtól. Rosszul érzem magam, kiül a szomorúság az arcomra. Újabb tanács, ne szomorkodj, éld meg nőként ezt az esetet, hisz hány pasi lebzsel körülötted? De milyenek? – kérdezek vissza. Nem baj, akkor is…. Oda-vissza és nekem egyszer csak elszakad a cérna, és kiabálok, nem tudom, miért, de kiabálok, hogy érték már meg végre, hogy én nem ilyen vagyok!!! A kiabálás hangerejével az erőm is arányosan fogy, mire befejezem, fáradtnak érzem magam, nem akarok menni a Chilly-be. De aztán mégis lemegyek, Bahar miatt. Iszogatunk, lassan árad szét az alkohol a véremben, és jön vele együtt a jól ismert érzés, már nem érzem a feszültséget, felszabadultan mosolygok, de már tudat alatt ott is érzem, hogy ez is csak egy szerep, ez nem én vagyok, születik meg a gondolat mélyen, de újra csak elnyomom, és ünneplek tovább. Iszogatunk, és táncolunk, a mozdulatokkal együtt távoznak az aggodalmak, és már csak a zene van és én. M. is ott van. Az elején vizsgálgatom őt, hogyan néz ki, mi van rajta, milyen az alakja, tetszik ez nekem? Igen és nem küzd az agyamban, a nem győzne, de akkor újabb kérdések száguldanának felém, és így elhessegetem a gondolatot, nem foglalkozom inkább vele. Néha feltűnik a társaságban, de én távolságot tartok, ő szerintem veszi a jeleimet és nem is jön nagyon közel. …még. Ez így van rendjén. Később ahogyan a felszabadultságom egyre növekszik, ismét a telefon után nyúlok, és sms-be kezdek. Lejössz a Chilly-be, de itt van M. írom. Nem vagyok biztos a dolgomban, ezért aztán odatolom a telefonomat Anita elé, elküldhetem, igen a válasz, és már nem is gondolkodom tovább, nyomom a Send-et. Nincs válasz. Rita megjön. Látja a telefonomat a kezemben. Azonnal el akarja venni, küzdök, hogy ne vegye el. Azt hiszi S.-nek írok, mondom, hogy nem, és mutatom az sms-t, amit elküldtem. Elveszi a telefont, és akárhogyan is könyörgök nem adja vissza. Könyörgök, mint egy gyerek, mint akinek elvették a játékát. Közben csökken a távolság köztem meg M. között. A telefon még mindig Ritánál. Már M.-mel táncolok, kettesben, valahogy jobban tetszik, hogy ha egy körben táncolunk, már megint ez a fura érzés, hogy kívülről figyelem saját magamat. Az este folyamán aztán győz a védelem iránti vágyam, és már bújok is M.-hez. Ő meg szorít, vigyáz rám, egy pillanatra felvillan a gondolat, hogy kihasználom, de aztán csak hagyom magam. Lassan vége az estének. Már csak hárman maradunk, Rita, M. és én. Felmegyünk Peter-hez, egy-egy sörrel. Peter már pizsamában, örül nekünk, én M. ölében ülök, már nagyon nem hiányzik az az utolsó sör. M. megkéri Ritát, vigye haza, öt perc múlva, már Rita újra ott. Én úgy döntök, hogy elég volt, és haza szeretnék menni. Elindulok gyalog, mert Rita még marad. Visz a lábam, közben már a telefonom nálam, és írok egy sms-t M-nek. Már alszik, keine Antwort. Megyek tovább lefelé, megáll mellettem Rita, hazamegyünk. Otthon aztán kitör belőlem az egész napi feszültség, már folyik az arcomon a könny. Rita áll előttem és kér, hogy vegyem fel a papucsot, lábujjközes papucs, pizsama nadrág, és póló, kabát is kell. Kimegyünk, mondja. Gyere, Évi. Itt akarok maradni, nem akarok menni, de megyünk, mondja, és én megyek. 10 perc gyaloglás után már csak azt tudom ismételgetni, hogy annyira fáj, annyira fáj, és közben feltartóztathatatlanul folynak a könnyeim. Képek villódznak az agyamban, TGZ a csészével és a remegő kezével, S. a szemében játszadozó mosollyal, aztán az érzések is jönnek sorra, és mindet újra érzem, pozitív és negatív végletet egyaránt, ott lebeg körülöttem minden. A lakás Budapesten, TGZ, az arca, ahogy kiül rá a fájdalom, amit én okoztam, és csak nézem, akkor még meggyőződésesen hiszem, hogy jól döntöttem, aztán felsejlik a hang az agyamban újra, ich kann nicht kommen. A percenként vánszorgó idő, a fájdalom, hogy egy hónapnyi várakozásom elillan, az idő elveszett. Fájdalom és később üresség, a létezésnek se nagyon volt ott és akkor értelme. Közben állok Ritával, elgyengülök, leülök, hideg a föld, Rita felhúz, gyere, Évi állj fel. Felállok. Vigasztal, tudom, mit érzel, mondja, és én most segíteni fogok Neked, gyere, és én megpróbálok hallgatni rá, miközben a képek és hangok mind ott zsibongnak a fejemben. Kiálts mondja, kiálts valami olyat, amivel kikiálthatod a feszültséget magadból. Nem tudok, nem tudok, ismételgetem, és közben még mindig folynak a könnyeim. De igenis tudod. Gondolj valamire, nem tudom, nem tudom, mondom halkan, de tudod. Én is tudom, mondja, és kiált. Végül felvillan egy név, amire régen azt mondtam, hogy olyan, mint a levegő. Kiáltok, erőtlenül, de kiáltom, hogy Gábor. …és újra ismételgetem, hogy nagyon fáj. Rita megölel. Hazavisz, egyik lábamat teszem a másik után, megyek, a testem még működik, de valami végtelen ürességet érzek, lassan lépegetek, és már csak a testem van ott, a lelkem valahol máshol, nem is keresem. Az agyam csak az ágyamra és a takarómra vágyik. Lefekszem, és már alszom is, mélyen, üresen.
Másnap felébredek, Rita már nincs ott. A szemeim bedagadva, és az üresség még mindig ott van, csak fizikailag létezem. Hová tűnt a tartalom? Kérdezem Rita-t, lemehetek-e hozzá. Lemegyek. Csak annyit mondok, köszönöm. Azt mondja, nézz magadra, hogy nézel ki. Nem tudom, mi van Veled, de ezt abba kell hagynod, ez nem megy így. Igaza van, nem is ellenkezem. Sosem látott még senki sem TGZ-n kívül úgy, ahogy akkor ő engem, és nem hagyott ott, segített valahogyan, leküldött a mélyre, hogy onnan el tudjam magam rúgni. Elrúgtam, de ez nem visz azonnal a felszínre, még nagy út áll előttem. Az üresség jellemez most már, de közben játszom a szerepeimet. Dolgozom, eszem, létezem, vegetálok, megfigyelek.
Annyira kavarog bennem minden. Mostanság sokszor majd megveszek azért, hogy TGZ-nek szóljak, hogy rossz nekem. De aztán mindig lebeszélem magam, hiszen nem járkálhatok ki-be az életében, és nem használhatom újra a védőhálóját. Egyszerűen egyre többször vágyódom az ausztriai életem előtti életre. A napokban kimondtam megint egy súlyos gondolatot, ha Gábor itt lett volna a közelemben télen, nem csalom meg, annál jobban szerettem és szeretem, tisztelem őt. Tudom, hogy ő megértene, most is, nem is kellene semmit sem mondanom, csak megértene. A Men in trees sorozatból a kedvenc mondatom: nem szóltam egy szót sem és megértett. TGZ esetében ez így volt, S. esetében több volt a szenvedély, de nem ismert igazán, M.-mel pedig különbözőek a világaink. A napokban teljesen véletlenül beléptem az Edelweiß-ba (ebben az épületrészben is tartozik most 5 szoba hozzánk), a 114-es szobába. Ez volt anno december 11-13. terjedő időszakban a szobánk TGZ-vel. Nyílt az ajtó, még csak egy résre, és már gondolatban ismét ott álltam a szobában, élvezve az erős karok nyújtotta biztonságot, a hazaérkezés érzése, bár egy kis félelem vegyült már belé, mert már 2-3 hónap alatt is nőtt a távolság. De akkor még visszataláltam, márciusban már nem sikerült.
Anyum csalódott bennem, és újra és újra ismételgeti, haza kellene mennem, mert ott megnyugodnék, és én még mindig nem érzem, mi is lenne nekem jó….Most két napja próbálok edzeni, és kiélvezni a fizikai megerőltetést, ahogyan a fizikai erőkifejtés lassan oldja a feszültséget. Talán ez lesz az út, hogy visszataláljak az életembe. Mert most még csak tévelygek, kóválygok, de nem találok vissza a fő útra, miközben minden vágyam visszatalálni, mert legbelül érzem, hogy ez nem az én utam.
Hogy tud egy szív ennyire fájni?
2012 augusztus 26. | Szerző: freeve
Ittam, megint, és újra. Már kevesebbet, de ittam. Pizzeria, az asztalnál ülünk, megint a megszokott társaság, iszogatunk, én csak kevés borral és sok szódával készített Weiß sauer-t, de egyik csúszik a másik után. Beszélgetünk, hallgatok, figyelek, megfigyelek, arcok, a megszokottak körülöttem és a pultnál is. M. mellettem ül, ahogy telik az idő, közelebb húzódok, a combunk összeér, néha megsimogat. Elemzem magamban az érzést, amit az érintés kivált. Néha a simogatás után körbe nézek, vajon ki is látta?! Mikor érdekelt engem, hogy ki látja azt, ha megsimogat? Most mégis valami zavarfélét érzek. M egy fekete kicsit kopott pólóban ül, végigmérem, és keresem a büszkeségérzést, de nem találom, csak M mellett vagyok, mert valahol, valami van köztünk, de ez a kapcsolat nem a részem. Nem is kapcsolat, csak valami olyasféle, olykor összefutunk, többnyire úgy, hogy senki nem látja, nem csinálunk semmit, csak egy-két simogatás, ennyi. Lefektetne talán, de nem olyan macsó, hogy neki elsőre sikerülne, így vár. Közben pedig ő sem különb a másiknál, kisebb-nagyobb csúsztatásai vannak. Én mégis sodródom tovább mellette. Közben M elmegy aludni, mert álmos. Ketten maradunk Peter-rel az asztalnál, beszélgetünk tovább. Megjelenik Jelena, rámozdul Peter-re. A kettőből három lesz, majd pedig újra kettő és én egyedül. Belemerülök a gondolataimba, és közben a szomszéd asztaltól int felém E. Visszaintek. Nem józan ő sem. Megkérdeztem, mi van a fogadalommal, hogy nem iszik alkoholt egy hónapig. Lejárt az egy hónap, és már nyúl is a Ramazotti után. Prost. Felém néz, visszanézek, majd állom a pillantását. Tudom, hogy ő S pepitában, mégis belemegyek a játékba. Egy jó zene dallamai csendülnek fel, Peter-rel szinte minden porcikánk mozog a zene ütemére, menjünk táncolni, mondja, megyünk. Csak ketten táncolunk, de már nem érdekel, őt sem érdekli, csak azt akarjuk, hogy vigyen minket a zene. Visz magával, a testem átveszi a zene ritmusát, csak mozogni akarok, és élvezni, ahogy a dallam átveszi az irányítást. Magamon érzem E pillantását.
Peter elmegy aludni. Egyedül maradok, már csak Rita van ott. E csatlakozik hozzám, már menni készülnek, és mégis maradnak egy körre. Újabb Weiß sauer kevés borral, ki tudja már hányadik. A pultban állok, ismét a telefonom után nyúlok, és már küldöm is az sms-t S-nek, hogy belekezdtem valamibe valakivel, de ő újra és újra megjelenik a gondolataimban. Tiszta őrület, és hogy scheisse. Aztán visszamegyek E-hez. Iszogatunk. Újabb zene, táncolok, ő már mögöttem, a csípőm a csípőjéhez ér. Egy pillanatra átvillan az agyamon a gondolat, hogy hogyan is nézhet ez ki kívülálló szemmel, de már sodródom is tovább. Táncolok tovább, lassan zavarban érzem magam, elmenekülök a pultba. Rita éhes, kéri, hogy csináljak rántottát. Fellélegzem, mert hátra mehetek a konyhába egyedül. Gombás rántottát kér hagymával. Serceg az olaj a serpenyőben, E újra a közelemben, néz, szemez, hódítani készül, én még ellenállok. Hagymát hozok, csodálkozik, de az illatok meggyőzik, főzök tovább. Közben ő egyre közelebb kerül, megpróbál megcsókolni, kikerülöm, újabb próbálkozás, már nem ellenkezem, csak csók, és átvillan az agyamon, hogy M miért nem tud ilyen jól csókolni. Mert jól csókol, nagyon jól, én mégis elhúzódom, és leállítom, nem akarom még bonyolultabbá tenni az amúgy is bonyolult életemet. Mond valami szépnek szánt mondatot, amire én rögtön rávágom, hogy Lügner. Elhúzódik, kimegy a konyhából. Újra visszatérhetek a serpenyőben várakozó gombához, ráütöm a tojást, és már kész is a rántotta. Sikere van a rántottának, Bert megkérdezi, hogy miért nem szakácsként dolgozom, mosolygok, E már nincs ott, elment haza. Haza kellene mennem, de én maradok. Már el is felejtkezem az sms-ről, amiket elküldtem.
Alvásból sms hangja ébreszt, S írt, es ist scheisse, oder traurig. Három felkiáltó jel. Gondolkozás nélkül írom a választ, hogy mit vár tőlem, ha egyszer is mondta volna, hogy akar valamit kettőnktől, akkor, de nem mondja, mondta, így nem tudok tovább élni. Megkérdezem, hogy jön-e jövő héten. Visszaírja, hogy jetzt nicht mehr, lebe wohl. A szívemben nyilalló fájdalmat érzek. Már nem gondolkodom, csak nyomogatom a billentyűket és megy a válasz, hogy ne csinálja ezt velem, nem csaltam meg, csak egy érzelmek nélküli csók volt, szemben azzal, hogy ő megcsalt. De már nem jön több válasz tőle. Szokás szerint, gondolom, közben pedig percenként csekkolom, hogy nem jött-e mégis valami válasz. Kis gondolkodás után aztán még egy utsó sms-t írok, hogy ezeket az érzelmeket, amik köztünk vannak, nem lehet csak úgy felülírni, és ha ő ezzel egyetért, akkor eljön jövő héten.
Megsértettem megint, és tényleg miattam jött volna jövő héten, de én újra elcsesztem. A következő gondolatom már a fellobbanó dühömből táplálkozik, mi az, hogy ő megsértődik, mi az, hogy ő azt várja, hogy én örökké csak érte rajongjak, és várjam a morzsákat, amiket tőle kapok. De már nem írok több üzenetet. Rita vágja az arcomba a szavakat, hogy Évi, fogd már fel végre, hogy ő úgy ahogy Te szeretnéd, nem akar Tőled semmit. Újabb szúrás a szívem táján. Zuhanyozni megyek, peregnek a vízcseppek, nyugalmat várok tőle, de nem kapom meg. Inkább fázom, és összekucorodnék. Visszamegyek a szobába, és újabb mondatok repülnek felém, amelyeket nem akarok elfogadni, elutasítanám, de belül tudom, hogy igazak. S csak játszik velem, kell neki valaki, akiről tudja, hogy a rendelkezésére áll. Az agyam küzd ez ellen, mit képzel, mondom magamban, de a szívem táján a szorítás egyre nő. Megalázom magam a reménnyel, hogy egyszer jön egy jel, hogy mégis akar tőlem valamit, de közben már rég rá kellett volna jönnöm, hogy én csak egy játékszer vagyok neki, egy baba, akit ha szüksége van rá, előszedhet. Sosem lesz az életében helyem. Csak akkor miért fáj mégis ennyire a szívem? Miért tulajdonítok még mindig jelentőséget annak, hogy mit gondol rólam. Miért nem tudom egyszerűen elutasítani, és én mondani, hogy lebe wohl. Miért alázom le magam, és futok a szekér után, amely nem vesz fel. …és a legfontosabb, miért hagyom magam megalázni, hisz annyiszor megfogadtam, hogy senkinek nem hagyom ezt, és most mégis hagyom magam. A szívem fáj továbbra is, hiszen érzem, hogy ez egy fordulópont most, elveszíthetem őt teljesen, az agyam azt mondta, hogy ez neki egy játék, és ha én nem játszom, majd játszik mással.
Játsszon, mondom magamnak, de nem hiszem magam sem, sok mindent elfogadtam volna, ha vele lehetek, de neki sehogyan sem kellek, neki csak a rajongás kell, hogy van valaki, aki szereti, és ha neki arra van szüksége, előhúzhatja a tarsolyából. Neki a kizárólagosság kell, amivel az egoját táplálhatja, hogy ő az, aki a másik gondolatait kitölti. Ő megcsalhat, én nem csókolhatok mást. Megsértettem, ő is megsértett, minden egyes gondolat újabb tápláléka a dühömnek. De a düh gyorsan átvált szomorúsággá, és újra megjelenik a szívem táján a már ismerős szorító érzés. Szinte már haza jár ez az érzés, és mindannyiszor miatta éreztem ezt. Még mindig nem elég, már padlóra küldött, de én még mindig rajongó tekintettel nézek fel a nagy álompasira, akinek már a morzsáival is megelégszem. Milyen rohadtul szánalmasnak érzem magam, de még mindig nem elég, képes lennék még tovább alázni magam. Tudom, hogy így van, annak ellenére is, hogy a józanul gondolkodó felem minden eszközzel tiltakozik. Egyszerűen hihetetlen, de mégis így van. Minden általam állított szabályt megszegtem miatta, de még mindig nem elég. Talán az első sms már a fényt jelentheti az alagút végén, ki kell másznom ebből, mert egyre mélyebbre húz. Érzem, ahogy egyre jobban ránt le magával. Hová vezet ez, már csak árnyéka vagyok saját magamnak, egy üres papírmasé, aki dolgozik, lélegzik, alszik, de a tartalom kiveszett belőle. Csak lézengek, vágyom a megoldásra,de csak tehetetlenül figyelem saját magamat. A szomorúság egyre mélyebbre kúszik a sejtjeimben, mindenem átjárja, didergek, gombóc a gyomromban, hideg a kezem, a szemem lehunyom, és az agyam kutat a felvillanó képek között, hátha van valami, amiből táplálkozva újra összekaparhatom magam, de nincs. A szempilláim elnehezedőben, újra az alvásba menekülök.
Mi történik velem?!
Az utolsó bejegyzés óta
2012 augusztus 24. | Szerző: freeve
Még mindig káosz jellemzi a létemet. Az elmúlt időszak is olyan volt, mint egy végtelen hullámvasút. Azt hiszem, hogy a Dörflifest-tel kezdődött. Egyik este kitalálták a többiek, hogy menjünk le Fontanella-ba, ilyen falunap szerű rendezvényre. Nekem nem sok kedvem volt, de aztán annyira győzködtek, hogy végül aztán kötélnek álltam. Kb. 11 körül indultunk este, és az terveztük, hogy kb. 1 órakor vissza is indulunk, aztán valahogy nem így alakult. Egyik Weiß Sauer követte a másikat, és az én gátlásaim egyre jobban oldódtak. Ahogyan az mindig szokott lenni, ismét a telefon után nyúltam, és már írtam is az smst- S-nek, hogy szívesen hallanám a hangját. Erre rögtön fel is hívott, azonnal, semmi várakozási idő nélkül, és öröm játszott a hangjában. Mondanom sem kell, hogy nekem sem kellett több, ismét a fellegekben éreztem magam, de sajnos onnan gyors volt az út ismét lefelé a valóságba. Egyszer már hagytam valakinek, hogy megcsókoljon, csak azért, hogy egyszer végre ne S-re gondoljak, és egyszer végre ne csak ő létezzen. Belesodródtam a szituációba, és nem bántam meg, bár nem hozta meg az áttörést, csak egyszerűen megtörtént. Másnap egyikünk sem beszélt róla, és ez így volt jó, ahogy. A srác azonban Fontanella-ban is jelen volt. Lassan mindenkin mutatkozni kezdtek az alkoholfogyasztás jelei. Én pedig egyre jobban fáztam, és közben csak S-ra tudtam gondolni, arra, ahogy az öröm bújkált a hangjában. Öröm és kétségbeesés között lebegtem, öröm, hogy felhívott, kétségbeesés az újabb felismerés kapcsán, hogy mekkora hatással van rám, és hogy játszik velem, hogy hiába adnék oda sok mindent, nincs ráhatásom az eseményekre, morzsákkal is megelégszem tőle, mert tőle jön, és egyszer csak olyan megalázónak éreztem a helyzetet. Közben a hidegtől már dideregtem, Rita soft shell kabátjában állva is dideregtem. A srác időközben újra előkerült, és észrevette, hogy fázom, kéz a karomon, már éreztem a teste melegét, és csak arra figyeltem, hogy ott van valaki, aki nyugalmat sugároz, én fázom, bújok. Egyik Jägermeister + Red Bull a másik után, tompul az agyam, csak sodródom az árral, nem akarok mást, csak a gondolatokat kisöpörni a fejemből. Egy kis ürességet keresek, nem akarok többet gondolkodni. Közben rábízom magam a srácra, újabb csók, már nem is érdekel, mit érzek, csak sodródom, csak végre már ne a másikra gondoljak. Egy szó villong a fejemben, Zärtlichkeit, ezt S-tól tanultam, és erre vágyom, ezt keresem, és mivel nem kaphatom meg mástól, ezért aztán elveszem attól, aki adja. Már nem emlékszem, hogy hogyan kerültem haza. Rita vitt minket haza, és csak az maradt meg, hogy bújok a sráchoz, hogy keresem az elveszett biztonságérzetemet, és ott kicsit megtaláltam. Már nem érdekel a fogadalmam, hogy a biztonságot magamnak teremtem meg, és nem szolgáltatom ki magam, csak egy kis Zärtlichkeit, ez minden, amire vágyom. Hazamegyek, bedőlök az ágyba, de kevés alvás után újra fel kell kelnem, mennem kell a csoporttal fel a hegyre. Ahogy felébredek, azonnal megy az sms a srácnak, hogy erről beszélnünk kell, hogy mi is történt tegnap valójában. Írja délután, hogy igen, beszélnünk kell.
A pizzeriaban összefutok a főnökömmel, aki megjegyzi, hogy elvesztettem tegnap a határaimat, majd pedig elnézést kér, hiszen rájött, hogy úgy volt, szabad napom lesz, utolsó pillanatban kért meg, hogy menjek fel a csoporttal a hegyre. De a mondattól nem szabadulok többé, elvesztettem a határaimat. Tényleg így lenne? Hazaérve Bahar megkérdezi, hol voltam, mert tegnap este S-t felhívtam, és magyarul beszéltem hozzá. Sokat, és ő persze nem értette, hívta Bahart, hogy hol is vagyok, ő persze nem tudta, hogy hol vagyok. Ekkor már igazán szégyellem magam, és megfogadom, mostanában tuti nem iszom ennyit. A magyarul elhangzott beszélgetésre egyáltalán nem emlékszem, Úristen, mi a fenét csinálok én itt???
Aztán sor kerül az ominózus beszélgetésre is a sráccal. Megállapodunk, hogy valami van köztünk, mert nem mondtam nemet, talán próbáljuk meg. Jó, próbáljuk. Nem tudom, miért megyek bele, de belemegyek. Egyszerűen csak remélem, hogy egy kicsit ez elvezet valahová, ahogy megölel a srác, biztonságban érzem magam, de a lelkem mélyén tudom, hogy ő egy pótlék, pótléka annak, aki pótolhatatlan.
Lassan megbarátkozom a gondolattal, hogy nem kereshetem TGZ-t. Sokszor gondolok rá, olyan sok minden kötött össze minket, olyan jó volt az a harmónia, ami jellemzett minket. A Gemeindeamt előterében beszélgetéssel töltött órák erősítették meg bennem a gondolatot, hogy TGZ engem mindennél jobban szeretett, az a fajta szabadság, amit tőle kaptam, nem adatik meg akárkinek. De az ígéretem most szent, hogy nem keresem, csak bízom benne, hogy ez neki pozitívumot hoz, én meg felhagyok azzal, hogy kihasználjam az irántam táplált érzelmeit. A minőségi élet iránti vágyam még mindig főként TGZ-hez köt, akkor ott, amikor mindez megvolt, talán nem is értékeltem igazán, egyszerűen csak elfogadtam, most, hogy mindez a múlté, hiányzik igazán. Csak sajnos még mindig az a baj, hogy az S iránti érzelmeim nem múlnak, annak ellenére sem, hogy tudom TGZ-vel boldog lennék hosszabb távon. Rita fogalmazta meg a minap, hogy lehet, hogy egy kapcsolatnak ehhez a szintjéhez meg kell érni, és én most minden jel szerint inkább “visszaéretlenedtem”, mint, hogy érjek.
Borzasztóan zavar ez a bizonytalan állapot, hogy sorra csinálok ilyen és olyan hülyeségeket, várom a megvilágosodást, hogy letisztuljon a kép, mit is szeretnék az életben, de csak nem jön el. Most belekezdtem egy “kapcsolatba”, amivel nem tudom, hogy mit szeretnék. Talán csak a fizikai szükségleteimet kielégíteni, és biztonságban érezni magamat. Mert ha megölel, akkor biztonságban vagyok. Hogy ez hová vezet? Fogalmam sincs. Meg kell ismernem a másikat, és közben küzdeni a Szlovénia felé kalandozó gondolataim ellen. Tovább kellene lépnem, de ez újra és újra visszahúz. Közben pedig kapok híreket Szlovéniából, hogy nem dolgozik már úgy, mint korábban, slendrián lett. Tervez, télen vissza akar jönni, ide a Mittagspitze-be. Mi lesz, ha télen itt lesz? Van és lesz szerepem az életében? Nem tudom, tényleg, csak valamiféle közelségérzés kerít hatalmába, ha rá gondolok. A vele töltött öt hét pillanatai olyanok, mint ha beleégtek volna az agyamba, nem szabadulok tőlük, újra és újra előbukkannak, közben pedig egyre jobban szégyellem magam, hogy még öt hónap múltán sem szabadulok ettől az egésztől. Talán nem akarom még elég erősen.
A levelemmel kitettem a szívemet egy tálcán elé, ő pedig még nem reagált. 17-én 38 éves lett, és éjfél után pár perccel már írtam is neki az sms-t. Meglepetésemre azonnal válaszolt, hogy köszönöm, Szerelmed. Visszakérdeztem, hogy még mindig az-e? Erre már nem jött válasz. Talán jövő héten eljön Damüls-be. Hogy akkor mi lesz, el sem tudom képzelni. Hiszen a sráccal belekezdtem egy kapcsolatba, és megpróbálom beleélni magam ebbe, de S folyton jelen van még a gondolataimban, a srác is kérdez róla. Igazán kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagálnék rá, ha megjelenne. Bahar szerint hozzám jön, mert még sosem jött Damülsbe nyáron. Én meg már nem merem elhinni, hogy jön, hiszen egyszer elhittem, és nem jött. Így aztán újra a nyúlcipőé a szerep, menekülök a másikhoz, hátha ott jó lesz.
Olykor, ha erősen figyelem magamat kívülről, csóválom a fejemet, hogy mit is csinálok, és mégis egyfajta bénultság megakadályozza, hogy lépjek, még csak figyelni vagyok képes magamat. Az alkoholra vonatkozó fogadalmamat betartom, már csak 2-3 nagyon kevés alkoholt tartalmazó italt iszom, nagy időbeli szünetekkel. Szükségem van a tudatom fékező erejére. Bár néha még mindig magamra hagy, és aztán megszegem a saját magamnak tett ígéretet, nem írok neki, mert megint írtam S-nek. De valahol belül tudom, hogy egyszer eljutok erre a szintre, talán Marek segít ebben. A tükörképem láttán azt gondolom, hogy hazudok neki, hisz az érzelmeim másnál vannak, de ő még nem ismer annyira, mint TGZ, aki rögtön tudta, ez a lány máshol van. Ha M-mel vagyok, akkor kényszerítem magam a gondolatok kizárására, és elfogadásra.
Ebben már elég jó kezdek lenni. Csak arra kell figyelnem, hogy saját magammal szemben mindig őszinte legyek, hogy bármi is az, amit látok a tükörben, tudjam vállalni. …és végre találjak egy célt, ami irányt ad az életemnek. Egy biztos, várom a vihart, hogy kisöpörje végre az állott levegőt, és a friss levegő vegye át az uralmat.
Miért nem tudom elengedni?
2012 augusztus 9. | Szerző: freeve
Tegnapelőtt kaptam egy e-mailt TGZ-től, amely után alig tudtam újra gondolkodni, csak a szavakat akartam újra és újra látni, mint aki nem hiszi el, hogy mit is lát ott. Furcsán vegyes érzések kavarogtak bennem, düh, sértettség, szomorúság, csodálkozás, mindez olyan intenzitással tört rám, amire nem számítottam. Néhány nappal ezelőtt már kaptam egy levelet, amit búcsúnak szánt, az érzelmeim abban az esetben is meglepetésként értek engem. Nem vártam, hogy ilyen erővel hat ez még rám, sírtam, feltartóztathatatlanul, mintha átszakadt volna egy gát. Sirattam az életem 3 évét, amelyről nem is sejtettem, hogy milyen nyomot hagyott az életemben, és valaki elvesztését, akinek a legtöbbet köszönhetem talán az anyukámon kívül. Sosem tudtam az elmúlást, vagy a veszteséget kezelni, talán mert minden egyes emberért, helyzetért, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott az életemben, sokat küzdöttem, és mindezek elvesztése mintha az addigi küzdelmet is semmisé tenni, pedig a lelkem mélyén már ott a sejtés, hogy a veszteségem a kulcs egy újabb ajtóhoz, amely tovább visz az életemben. De ez a szituáció most más, most nem látom az ajtót, most csak állok, és nincs más bennem, csak a fájdalom, hogy elvesztettem, most nem csak egy részt, egy embert, hanem mindent. De hogyan lehet valamit elveszteni, ami nyomot hagyott? TGZ nyitotta ki az utat a szabadság és az önmegismerés felé. Mindazt kaptam tőle, amit nem hittem, hogy egy ember egy személyben megadhat nekem. A biztonságot, és a szabadságot. …és én visszaéltem a szabadsággal. Felsejlik a kép újra, márciusi reggel, félhomály, egy kéz, benne egy csésze, a csésze átveszi a kéz remegését, szinte kilötyög a kávé. A csészéről felkúszik a tekintetem az arcra, fájdalom, kínos csend, nekem is fáj, borzasztóan, és már nincs visszaút. Akkor még meg voltam győződve róla, hogy megérte. Most lassan 5 hónap elteltével már nem vagyok ebben annyira biztos. A tranzakció ára egyre inkább túlértékeltnek tűnik. Nem akartam összetörni őt, meg akartam kímélni ettől, hittem benne, hogy a szlovén etapja az életemnek márciusban véget ér, és én az emlékekkel tovább tudom élni az életemet, mintha mi sem történt volna. De már semmi sem olyan, mint előtte. Nem, tévedek, egyetlen dolog még változatlan, ő még mindig szeret, és azt gondolja, én vagyok a másik fele. Egykoron láttam a fényt én is, hogy ő lehet a másik felem. Volt olyan pillanat, amikor kimondtam volna azt az a bizonyos igent. Mi történt közben?
Egyes vélemények szerint csak azért reagálok így, mert most az én utam lett kiadva. Így lenne? Szerintem sokkal inkább ez az extrém inger kellett ahhoz, hogy megérezzem az anno meghozott döntésem tényleges súlyát. …és most nagyon nehéz.
Sajnálat vegyül az érzéseimbe, sajnálom TGZ-t, a történteket, de szerinte magamat kellene sajnálni, mert több okom is lenne, maximum még nem látom. Már kezd derengeni, csak egyszerűen elkergetem a gondolatot, menekülőre fogom, újra és újra. Chat-elünk, elhangzik a kérdés tőlem: Hogyan jutottam én idáig? A válasz: nem ez az érdekes, hanem az, hogy hogyan jutsz vissza… Hogyan jutok vissza? Fogalmam sincs, egyelőre csak futok, magam elől, és folyton visszanézek, hogy már elég messze kerültem-e. Mélyen legbelül érzem, hogy egy drasztikus változásra lenne szükségem, ami kitisztít, de a jelenlegi élethelyzetem nem alkalmas erre. A családomnak szüksége van rám, és egyúttal a szavamat is adtam valakinek, és az adott szó szent. Így aztán futok tovább, remélhetőleg már nem sokáig.
…de addig is nem kereshetem TGZ-t, és ez nagyon nehéz, hiányzik a harmóniánk, hiányoznak a pillanataink, az életem, amelyet nagyon szerettem. Megérkezett az utolsó doboz, a budapesti életem utolsó darabkái. Benne volt a párnám, speciálisan hason alváshoz kifejlesztve. Az új lakásba vettem. Újra képek bukkannak elő: …Ikea, Budaörs, Malm, Expedit, ő meg én a párnák előtt, ahogyan mondja, hogy vedd meg, hisz új lakás, új élet. Valami otthon-féle érzés is megjelenik, benne a kedvenc párnámmal, ahogyan közel húzom a másik párnához, vagy néha a párnán keresztül távolságot tartok, de a távolság nem tart sokáig, hisz a közelség újra hiányozni kezd és a párna újra visszakerül közvetlenül a másik mellé. A redőny résein beszűrődő fény, a szoba szokatlanul nyugodt, még érezni a festék és az új bútorok illatát, és mindez a párnámban van, ahogyan a csomagból kivéve magamhoz ölelem. Rita nem érti, miért jelenik meg a szomorúság a szememben és a bizonytalan mosolyomban. Senki nem érti, talán csak ő meg én. … és itt van újra az a bizonyos miért. Nem értem. Csak azt érzem, hogy elvesztettem mindent, magamat is valahol, a foglya vagyok a helyzetnek, nem találom a visszautat önmagamhoz. Életemben először kiveszett belőlem a céltudatosság, csak sodródom, vagy inkább lebegek, de már biztonsági háló nélkül. “a világító torony szerepe a tengeren hálátlan szerep…” – mondta. “nem tettél tönkre, ne aggódj, azt én teszem, de tönkre mentem, lelkileg és fizikailag is, minden alkalommal, ha beszélünk, csak rosszabb lesz” Nem kereslek, bár nagyon nehéz. Írogatom a Neki szánt gondolatokat, talán 9 hónap múlva már nem lesz jelentősége, de most nem tudom elengedni ezeket a gondolatokat, hisz annyiszor eszembe jut, sms-t írnék, megosztanám vele, de már nem lehet. Nem vághatom a konyhakést a hátába (az ő szavaival élve), nem akarom bántani, sosem akartam, Istenemre sosem akartam…:(
Szlovénia – pillanatok, emlékek
2012 augusztus 7. | Szerző: freeve
Azt mondtam,h gondolatok nelkul szeretnek picit lenni,de az agyam ismet nem engedelmeskedik.Felbukkan egy kep egy pohar borrol es egy pohar sorrol.En es o egy etteremben.Majd a kep a vasutallomason ahogyan meglatom,zold polo es Lederhose,papucs.Integet,orulok.Megolel,biztonsag.Megyunk az auto fele,keresem a H2-est,eszreveszi,magyarazza,masik kocsi.De koszos,mert motoros talalkozon volt,rock zene,erotika show egyebek.Bevillan a gondolat,nem vagyok en emelle csak keves?Aztan nem gondolkodom,csak elvezem,h vezet,en meg vele vagyok.Pohorjebe megyunk,magyaraz,milyen siterep,meg milyen terulet,szloveniai Damuls mondja.Megallunk,mar nem sok van a celig.Megisszuk az elso pohar bort es az elso sort.Elvezi a csendet,meglepo tole.Telefonal szlovenul,jo is,h nem ertem,nem ram tartozik.Aztan rendre leforditja,h.mirol is beszelt es kivel.Megerkezunk.Negy csillagos szalloda,bemegy,ismerik.Megisszuk a kovetkezo italt.Megjelenik egy kulcskartyaval.Mozgasserult szoba,kerdezi,baj-e h kulon agyban kell aludni.Mondom,h hat ha ez van,nem baj.Nevet,de nekem igen,es ott bujkal a pajkossag a szemeben,h behuzott a csobe,epp ekkor lepunk be a szobaba es latja az oromet az arcomon,ahogy a dupla agyat megpillantom.Megyunk vacsorazni.Gondellel megyunk.Vele megyek eletemben eloszor Gondel-lel.Figyel arra,h hol ulok,h jol lassak.Folyamatosan magyaraz,mutatja,mi merre,milyen telen,es egyebek.Leerunk,setalunk kenyelmesen – o szinte sosem setal.Kellemes kis etterem,sor es bor rendel,ketszemelyes tal es sopszka salata.Elvezi az izeket mint en.Buzasort iszik,beleiszom,mint regen.Az alkohol oldja a feszultseget.Paulinara terelodik a szo.Kicsuszik a szamon,h vele is ugyanazt tetted,mint velem,baden,Sauna stb.Mondja,h nem,mert az Elsenalpstubeba nem vitte fel (eletem egyik legvarazslatosabb esteje) Skidooval,es meg egy dolog,amit csak velem es a gyereke anyjaval csinal…ekkor megnyugszik egy picit a lelkem,talan meg sem egy voltam a sok kozul.Ekkor azt mondja,Du bist die Frau,die ich mich am tiefsten verletzt hat… pedig ha tudna,h mennyire nem ez volt akkoriban a szandekom.De nem megyek bele,csak elvezni akarom,h ott van,h engem nez,h olykor furkesz.Hosszura nyulik az este,nem vagyunk szomjasak,meg autozunk is,totalis bizalom a reszemrol,a vilag vegere is elmennek vele ekkor,egyek vagyunk,az auto,o es en.Ejszaka irok egy sms-t,Scheisse,ich liebe ihn noch immer.Minden 2 honapja tarto erofeszitesem ertelmetlenne valik,minden eltemetett erzelmem a felszinre tor.Miert van meg mindig ekkora hatassal ram?Bujva alszom el.Koran ebredek,nez ot.Csendben lopozom a furdo fele.Gajmosas es egyebek utan vissza az agyba.Felem nyul,az arcomat simogatja.Felkeles.Koran van meg,setalni megyunk.Arrol beszel,h megtanit a telen sielni.Elotte setalok,szembefordulok vele,ramosolygok.A valasz,veszelyes vagy.Miert?Mert nem tudsz sielni,mosoly.Reggeli,es ujra uton a furdo fele.Neha megsimogat,neha csak hallgatunk.A delelott gyorsan elmegy.Ich muss Dich verlassen,mondja.Dont,pedig elozoleg nem errol volt szo.Hallgatok,o S.Csalodott vagyok,meg egy kis remeny marad,hatha maskepp gondolja,de kesobb kiderul,nem.Maribori ebed utan seta,hosszan,neha fogja a kezem kozben.Aztan irany Graz.Nem szolunk,simogatom a tarkojat,hatra hajtja a fejet a kezemre.Bucsu erzesem van,erzem;h megint faj.Kimindom:ich hasse Dich (korabban ez pont az ellenkezojet jelentette nalunk).Ich hasse Dich auch,hangzik a valasz.Aztan mar csak bucsu.magamra hagyottsag erzes.Erzem tobbet nem szeretnek jonni,mert olyan serulekeny vagyok.Roviddel a vonatra szallas utan rezeg a telegmfonom:schon,dass Du da warst.Faj a szivem. 11re erek Budapestre es 1re haza.Kavarog a fejemben minden,h mit erzek,h nem en vagyok a megfelelo csaj neku,h nalam izgalmasabb kell neki…Elalszom.Masnap keson es nyomottan ebredek.Hezitalas utan megirom a levelet neki.Leragasztom,de a postara mar nem megy,keso van,esik.Nezegetem,egy szikranyi vagy sincsen arra vonatkozolag,h kidovjam,visszalepjek.Holnap megy a postara.Egyuttal meg kell tanulnom ujra egyedul elni.
Vonaton
2012 augusztus 7. | Szerző: freeve
Uton a vonaton Bludenz fele.Minden egyes ut mas,kulonbozo varakozasok,kulonbozo erzelmek,szorongasok.Elso alkalommal a varakozas,h milyen is lesz.Mar lassan egy eve,es megis elevenen el bennem a kod,amibe megerkeztem,pontosan,mint az elethelyzet,mogottem a biztonsagos eletem,elittem a tejfolsurusegu kod,egyetlen feny nelkul.A fonokommel egy autoban,szerpentin,informaciok a szallodarol,telefon,jegyzetelnem kell,megis fura mod megbiztam benne.Aztan a novemberi hazaut,hirtelen dontes,szinte varatlan ut,nagy varakozas es fura tavolsagerzwt a megerkezeskor.A visszaut mar kelletlen volt,maradtam volna,majd dontottem,h nem jovok aprilisig mar vissza.Ott dolt talan minden el.Marciusban mar nem akartam hazajonni,a hazautazas hajnalanak elso fenysugarai meg ebren talaltak,havazott,es en ot neztem,szavak nelkul bucsuztam,attol,aki a vilagot jelentette a kis alte Burgermeister-haz szobaban.Megerkezes es merfoldnyi tavolsag attol,akit korabban a legkozelebb ereztem.Panik.Majd ket honap mulva ujra varakozas,h mehessek,hisz Damulstol remeltem a megnyugvast a megtepazott lelkem szamara.Megerkezes Bludenzbe es egy kellemes otthonerzet jar at,vagy igy utolag talan csak azt akartam,h atjarjon,de akkor hittem benne.Julius elejen ismet uton,ejszakai vonattal Steiermark fele,gomboc,es a fold feletti erzes vegyul a reg nem latas bizonytalansagaval.Megerkezes es megerkezes.Majd pedig a visszautnal a percek szamolgatasa,h meddig huzhato meg ki a bucsu.
Nehany het mulva ujra uton,ezuttal haza.Gondolkodom,mi is a haza.Tudom,h varnak.Orom,azon tanakodom,miert nem ment ez marciusban.Szegyenlos mosoly kiser,es egy kedves reg nem halott koszones:”Szia Szepseg!”.
Kozben megjartam Graz-Szloveniat,erzelmileg megtepazva,szamos atszallas utan ismet Budapesten.Most pedig Bludenz iranyaba tartok,ujra es megint teljesen mas erzesekkel,mint barmikor korabban.Most elengedhetem magam picit,h sodorjanak a gondolataim,de azert meg tartom magam,meg nincs meg a kivant magany es a sebek sem heggednek meg,sajigassal emlekeztetnek arra,h ott vannak.Keresem a lehetseges gyogyirt,a gondolataim a sporthoz es a fogyokurahoz ternek vissza ujra es ujra.De mar nem akarok gondolkodni,csak ugy lenni picit,uresen,gondolatok nelkul.
Fordult a világ
2012 augusztus 4. | Szerző: freeve
Kaptam néhány nap szabadságot, helyesbítve kivehettem a júniusi túlóráimat szabadságként, így aztán úgy döntöttem, hogy hazajövök. Korábban úgy gondoltam, hogy ott maradok, de végiggondolva, hogy mikor jöhetek legközelebb, logikus választásnak tűnt az, hogy most jövök, amikor lehetőségem van.
A terv szerint két éjszaka Budapesten, két éjszaka anyumnál, és három éjszaka Szlovéniában – mondjuk úgy, hogy egy barátnál.
Vártam, hogy jöhessek, változást remélve a változástól. Anyukám szerint folyton menekülök valami elől, és az utóbbi két-három hétben rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Itthonról menekültem a felfordult életem elől Damüls-be, Damüls-ben is menekülök barátokba, egy-két későig átbeszélgetett, gyakran iszogatós estébe, belemerülök mások történeteibe, csak hogy az enyémekkelne kelljen foglalkoznom. Több, mint két hónapja vagyok kint, és ennyi idő kellett, míg újra felismertem, hogy valami hiányzik az életemből, hogy jelen vagy egy állandó hiányérzet, amit ilyen-olyan módon igyekszem elnyomni, elfedni. A felismerés azonban még korántsem hozta magával a lehetséges megoldást, ismét a könnyebb utat választottam, és hagytam magam sodródni, tovább és tovább.
Hazaértem, 10 óra és megannyi zenével és a saját gondolataimmal töltött idő után megérkeztem a Keleti pályaudvarra, már az épületnek is örültem. Két hónappal ezelőtt zaklatottan, de abban a biztos tudatban, hogy ez a megoldás szálltam fel a vonatra, és indultam el ismét az utamon, most pedig két hónap után újra itt, és az álcának használt nyugalmam szinte azonnal összetört. Ott állt és várt rám az, aki élete szerelmének nevez(ett), fess volt, és öröm csillogott a szemében, és én most meg tudtam tenni azt, amit márciusban már nem tudtam, őszintén örülni neki. Vékony, nagyon vékony, ez volt az első gondolatom, de tovább gondolni a gondolatot már nem volt időm, hisz a tömeg vitt magával. Újra a város vérkeringésének része lettem, és meglepetésként ért, hogy mennyire hiányzott ez az érzés.
A buszon ülve a gombóc ott volt a torkomban, hogy vajon milyen lesz a LAKÁSban újra. Vegyes érzés volt, egyúttal kellemes, mint első alkalommal, másrészt viszont mindannak a megtestesülése amit feladtam, egy 1000 km-re lévő fél szobáért egy Gemeindeamt felső szintjén.
TGZ főzött nekem, várt engem, jól esett. Amíg Damüls-ben voltam, és elképzeltem, milyen lesz otthon, minden olyan egyszerűnek tűnt, de most mégis olyan nehéz volt minden. TGZ érzéseit látni, mindennek a visszhangja bennem. Ez a két nap mindennel szembesített, amit Damüls-ben olyan jól eltemettem. Éreztem, hogy az élet, amit kint élek, korántsem az, amiben én hosszú távon jól tudnám magamat érezni. Egy lecsupaszított élet, ami a jelenleg is zaklatott állapotomban biztonságosan tudok kezelni. Főként munka, és némi egyéb, de semmi olyan sem, amibe nagyon bele kellene adni magamat. Ahhoz még nincs erőm.
Imádtam a város nyüzsgését, az összhangot, ami TGZ-vel megvan, azt, hogy tudja, mi játszódik le bennem. Bár tudtam, hogy néhány nap múlva Szlovéniában leszek, mégsem gondoltam rá egy kicsit sem, csak Budapestre koncentráltam, arra, amit ez a város adhat nekem. A tömeg, a sokszínűség, a napsütéses város, a lehetőségek végtelen tárháza. Anyum meghívta TGZ-t hozzánk, kis vacillálás után elfogadta ugyan a meghívást, de az adott nap reggelén, már éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kérte, hogy egy későbbi busszal menjünk haza, mert a 4 óra otthon anyukámékkal már sok lenne neki. Most néhány nap elteltével már jobban értem, mi játszódhatott le akkor benne. Ott volt nálunk fizikailag, de agyban valahogy nem igazán, végig olyan búcsúérzés-félét éreztem, mint utólag kiderült, teljesen megalapozottan. Mikor kikísértem a buszhoz, megölelt, megöleltem, anyukámék nem értették, hogy lehet az, hogy azt mondom, ő az ex barátom, de mégis ilyen viszony van köztünk. Én sem tudom a mai napig megmagyarázni, közel érzem magamhoz őt, van egy fajta összhang köztünk, érti talán minden rezdülésemet, ezek a dolgok nem szűnnek meg létezni egy döntés kapcsán. Mindig is fontos lesz nekem, és sosem válik semlegessé számomra, mi is történik vele.
Mégis mikor megkaptam azt a levelet tőle, hogy most ez a két nap segítette abban, hogy megértse, egy új életet kell kezdenie nélkülem, és hogy arra kér (bár a szíve szakad meg), hogy ne keressem, akkor én is összetörtem.
Már ténylegesen nem maradt semmim sem, csak a két bőrönd és két doboz, meg egy céltalan élet, ahol mindig csak azt tudom mondani, hogy keresem az utamat, de már lassan elvesztem a hitemet abban, hogy meg fogom találni az utamat. TGZ csak annyit mondott, találd meg azt a hülye utat. Ebben a mondatban benne van minden. Egyszerűen csak összeomoltam, mert tényleg csak a sötétben tapogatózom, talán bátornak látszom, talán hoztak is valamit az eddig hozott döntéseim, de az árat meg is fizettem értük. Minden egyes új felfedezés egyúttal egy régi értékes dolog, kapcsolat elvesztésével járt együtt. Néhány nap, és újra felfordult velem a világ, még kevésbé maradt talaj a lábam alatt.
Mindez egy nappal Szlovénia előtt, ami szintén nem a tervezetteknek megfelelően alakult. Három éjszakából egy lett, és sok mindenre meg is tanított, de egyúttal újra felszínre hozta a nagy energiával eltemetett érzelmeimet. Egy dolog azonban teljesen világos, el kell, hogy felejtsem őt, nincs más út.
Még nagyon friss az élmény, nem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen csak képek kavarognak az agyamban, a legváratlanabb dolgok hívják elő újra, és közben nagyon fáj a szívem, minden miatt, az összes veszteségem miatt. Keresem a lehetséges megoldást, mert az biztos, hogy Damüls-be visszamenve, ha így folytatom tovább is az életem, az nem visz előre, csak az időt vesztegetem, amit gyógyulási folyamatnak nevezek, de ez csak a fertőzés megelőzése, és korántsem gyógyulás. Nincs célom, nincs irány, út van, de csak állok a kereszteződésbe, és fogalmam sincs, hogy merre menjek. Egyedüllétre van szükségem, de hogyan valósítsam meg ezt, amikor csak egy fél szobám van?
Egyszer engednem kell, hogy teljesen legyőzzön minden árnyék, amit az elmúlt időszakból cipelek magammal, de ehhez az kell, hogy egyedül legyek. Ha egyszer elérem az alját, akkor már el tudom magam rúgni onnan, és célba venni újra a felszínt, de addig nem, addig csak a felettem is alattam is mélység marad, és csak a lebegés a kettő között minden értelem nélkül….:(
Úttalan utakon
2012 április 15. | Szerző: freeve
Drown into my eyes, and see the wanderer.
Lassan eljutok arra a szintre, hogy a tagadás elfogadássá alakul, tényleg wanderer vagyok. Még csak bizonytalanul ízlelgetem magamban a szót, mintha kiengedtem volna valamit egy régóta lezárt szobából. Egyfajta felszabadító érzés, de ugyanakkor ott van a félelem, hogy mi lesz ezután, hiszen az ajtó, amit kinyitottam nem csukható vissza.
7 hónapja hoztam egy döntést, engedek egy régi vágyamnak és külföldre megyek dolgozni, az ezáltal okozandó lehetséges változásokat igyekeztem latba venni, de a vágy a külföldi munka után erősebb volt minden félelmemnél, úgy éreztem mennem kell. Abban a bizonyos kártyapakliban a pakli aljára helyeztem a kockázatosabb lapokat.
Volt ebben a hét hónapban minden, kihívás volt, aminek meg akartam felelni, de ehhez túl kellett lépnem a saját határaimon, sikerült elérnem azt, hogy kikerüljek a komfortzónámból, hittem benne, hogy ez az út visz a személyes fejlődéshez, de persze előre nem tudtam megjósolni, hogy milyen mélységű lesz az ezáltal okozott bizonytalanság. Nagyon nehéz volt, de annyira akartam, hogy el tudtam fogadni a kihívást és mindent megtenni, hogy megfeleljek az elvárásoknak. A kép nem fekete és fehér, ha visszagondolok. Az általam olyannyira szeretett idegenforgalomban dolgozhatok, de ehhez meg kellett tanulnom nem gondolkodni bizonyos dolgokon, ami ismerve az én agyamat, iszonyú nehéz volt. Én már csak végső esetben nem gondolkodom, az agyam mintegy szivacs, minden megragad benne, és állandóan dolgozik, éjjel-nappal, és minden kérdésre választ akar, ha nem sikerül kordában tartanom. De sikerült eljutnom arra a szintre, hogy győzelem érdekében a megválaszolatlan kérdések továbbra is megválaszolatlanok maradjanak, vagy csak egyszerűen elfogadjak dolgokat második/harmadik kérdés nélkül.
Szabad akartam lenni, szinte minden apró döntésemben ott van a szabadság iránti olthatatlan vágyam. Ausztria is a szárnypróbálgatásaim része, hisz teljesen egyedül belekerülve egy teljesen idegen környezetbe megmérettek, és talán a megmérettetés és a küzdelem energiája a végén átalakul egy kellemes szabadságérzéssé. Azt gondoltam, hogy az itthon hagyott utamat meghagyom menekülő útvonalnak amíg kint vagyok, ami mindig a biztonságot jelenti, de közben pedig haladok tovább az ismeretlen úton. Csak azzal nem számoltam, hogy a menekülő útvonal egyre távolabb kerül, hogy már csak a létezése biztos az agyamban, nem látom, csak tudom, hogy ott van, és az új út egyre izgalmasabb, és vadregényesebb is lesz. Az úton egyszer csak mellém került egy ismeretlen a szabadsággal a szemében, és én vele akartam menni egy darabon, és elfelejtettem egy pillanatra a menekülő útvonal lehetőségét, csak az ismeretlen vonzott egyre jobban, holott tudtam, hogy az én utam a végén újra a menekülő útvonal felé halad, nincs más út, igyekeztem azonban az utat mind hosszabbra nyújtani, és egyre több időt tölteni az ismeretlennel, akiből minél többet kaptam, annál jobban vonzott, és egy idő után már nem küzdöttem, csak kiélveztem az út minden szakaszát tudva, hogy néhány km után újra a menekülő úthoz érek. Amikor az elágazáshoz értem, az ismeretlen csak annyit mondott, hogy az útjaink még keresztezik egymást, biztosan, egy idő múlva talán. Aztán már másnap újra felbukkant annak ellenére, hogy én haladtam az otthoni utam felé. Aztán eltávolodott, messze került, közben én hazaértem, de újra és újra az Ausztriába vezető utat néztem várakozva, hogy mire várakoztam, még magamnak sem akartam bevallani. Haza akartam érni minden erőmmel, újra érezni az itthon melegét, de valahogy az agyam és a szívem a másik úton haladt. Úgy gondoltam, hogy az ismeretlennel bejárt néhány kilométer megmarad az én titkom, de nyomot hagyott kitörölhetetlenül, és muszáj volt megmutatnom a bejárt teljes utat, mint kiderült a biztonságos haza vezető útról rálátás nyílt a másik útra… Most pedig elvesztettem az utamat, 7 hónappal ezelőttig egy ösvényen haladtam, melyen voltak ugyan leágazások, de az irány mindig adott volt. Most pedig elvesztettem az irányt, de tudom, hogy meg fogom találni. Az itthoniaktól kaptam egy iránytűt segítendő az utam keresését, és külön biztosítottak róla, hogy az iránytű működik. Az iránytű egy karabineren van, hogy a nehezebb utakon is legyen biztosításom, de hogy hol biztosítom ki magam, az már az én döntésem, ha egyáltalán kibiztosítom magam.
Talán a karabiner egy jelzés, hogy milyen lesz a további út. Meg kell tanulnom Klettersteig-olni, haladni drótkötelek, és lépcsők mentén, biztosítással, de ismeretlen vidéken, hegyek között, a hegyorom felejthetetlen látványának ígéretével, és a csúcsi szél ígérte szabadsággal. Már csak az irányt kellene megtalálnom, de az iránytű helyes működését még zavarja néhány tényező, és talán az ismeretlen is felbukkan újra.
Várom, hogy felbukkanjon, el akarom hinni, hogy az útjaink egy ideig újra keresztezik egymást, és talán az ismeretlenből ismerős lesz egyszer csak.
Az utam elválik az itthoni ismert tájaktól és egy eddigi ismeretlen tájon folytatódik tovább annak minden bizonytalanságával, de valahol belül tudom, hogy az iránytűm hamarosan irányt mutat…
A betegágynál
2011 május 8. | Szerző: freeve
Nem tudom, hogy más hogyan szokott reagálni arra, ha a párja beteg, de az biztos, hogy én tőlem szokatlan módon és a betegség súlyosságához képest indokolatlanul, de mit kerteljek, pánikba estem.
A barátom elkapott valami vírust, ami hasmenéssel és péntek éjjel még magas lázzal is járt. Korábban volt már rá példa, hogy valaki beteg volt a környezetemben, és minden megrendülés nélkül tettem azt, ami tőlem elvárható egy ilyen helyzetben, a gondolataimat az elérendő cél határozta meg, aggódtam az éppen beteg számomra fontos emberért, de a cél valahogy a háttérbe szorította ezt az érzést mindaddig, amíg a másik fél meg nem gyógyult.
Most pedig az aggodalmamat egyszerűen nem vagyok képes száműzni. Amikor péntek éjjel a láz miatt kedvesem arca fájdalmat tükrözött, olyan eddig ismeretlen érzés tört rám, ami elemi erővel vett le a lábamról. Fájt valami belül, és megéreztem megint a köztünk lévő érzelmek mélységét, hogy mit is jelent nekem ő. Féltem, nagyon megijedtem, aggódva számoltam az órákat két lázcsillapító között, figyeltem minden mozdulatát, hogy felfedezzem a láz felszökését előre jelző apró kis tüneteket. Szerencsére két lázcsillapító után lement a láza, és egyelőre – kopp, kopp – nem is ment fel újra, de az aggodalom mégis csak ott maradt súlyos kőként valahol a szívem táján.
Az aggodalom magában is elég lenne talán, de megtetézve a tehetetlenség érzésével egészen bénító erővel hat rám. Teás kanna, két filter, rá forró víz, idő, tea kész, idegszálak megfeszítve, vajon rezdülést hallottam a szoba felől, vagy már csak képzelem? Lopakodom, hogy a nehezen elért pihentető és reményeim szerint gyógyító álmot el ne űzzem. Az ajtófélfának támaszkodva figyelem őt, ahogyan egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa, nyugodt. Isten neve jut eszembe, kérem, hogy vigyázzon rá. Úristen, mi történt velem???!!! Hiszen ez egy vírusos hasmenés, néhány nap és jobb lesz. Ugye jobb lesz?
Rózi a lábamhoz lopózik, dörgölőzik, felnéz rám, nyávog, elárul, Kedvesem felébred.
Sorozatot nézek, de közben szinte negyedóránként megyek a szobához, hogy minden OK-e. Sokszor olvasni versekben, regényekben, hogy félelem markolássza a szívét, most már értem, hogy ez mit is jelenthet.
Észérvek után kutatok az agyam mélyén, hogy miért is indokolatlan az aggodalmam, de valahogy a szívem most mégis győz, nálam, ahol a tudatosság extrém mértékekben jelen van az életemben.
Kiköltözöm a kanapéra, mert alszik és talán zavarnám, de közben szinte mindent odaadnék azért, hogy a közelében legyek, az órák ketyegnek a nappaliban, de a percek nem követik az ütemes ketyegést, csak lassan telik az idő. A sorozat képei álmokként térnek vissza, az agyam dolgozik. Felébredek egy eddig ismeretlen érzéssel, dühös vagyok, arról ábrándozom, hogy valamit úgy szétrugdosnék, erősen, minden egyes ütésembe belesűrítve az utóbbi másfél nap minden érzését. Kijön újból a mellékhelyiségre, de a dühöm legyőz, nem tudom kedvesen megkérdezni, hogy hogy van, mert legszívesebben kiáltanék, hogy miért nem vagy jobban?? Neki szegezem a kérdést, de valójában csak költői az és nem is neki szól, de ha most hozzászólnék, azt hiszem, csak ez csúszhatna ki a számon. Így inkább megfordulok a kanapén és várok, amíg újra kezelhető lesz a tehetetlen dühöm. Az érzések multikplikálódtak bennem.
Kis idő eltelik, odamegyek hozzá, azt hiszi, azért alszom a kanapén, mert zavart engem ő. Ő?! Nem, Cica, én nem akartalak zavarni Téged.
Bár tehetnék valamit, de még mindig nem tudok semmit tenni, csak lesni, mivel tudnám legalább könnyebbé tenni a dolgot.
Csak bízni tudok benne, hogy hamarosan újra visszaköltözik belé az élet. Tanulnom kellene, de nincs kedvem. Az eső is esni kezd.
Az élet fura játékokat űz olykor, egy kissé jelentéktelennek tűnő betegség ébreszti rá az embert, hogy mennyit is jelent neki a másik, hisz ha minden rendben, akkor adott, hogy ott van, de ha megcsapja a veszteség szele, akkor látja igazán, mi is lenne a másik nélkül.
Ijesztő ez nagyon, hisz az önállóságom eltűnőben, de kaptam helyette valami sokkal többet. Mégis félek.
Most meg zaj a fürdőből, remegek, de aztán folytatódnak a már ismert zajok. Huh, nincs baj.
…csak ne is legyen.
É
ÉLETképek
2012 szeptember 12. | Szerző: freeve
Világoskék terítő, hozzá illő világoskék keményített szalvéta. Érezni rajta a gondos kezek munkáját. Fehér egyszerűen elegáns porcelán, rajta milliméter vékonyra szeletelt érlelt marhahús, ruccola. Az olíva olaj csorog vékony sugárban az üvegből, majd pedig felváltja a balzsamecet. Forog az őrlő, durva, ám mégis finom morzsává hullanak szét a borsszemek, a frissen őrölt bors illata az orromba költözik. A falat lassan olvad szét a számban, és a mennyekbe repít. A marhahús számban hagyta nyomát a vörös bor teszi teljessé. Több héten keresztüli vágyakozás teljesül be ezen az estén. Rita ül mellettem, ő tökéletes partner a gasztronómia élvezetekhez. Sokat segített, így most meghívom vacsorázni.
A Hausspieß igazi ízélmény, háromféle hús, szárnyas, sertés, marha, mindegyik tökéletesre sütve. Érezni az ételeken a gondos kezek munkáját, Marco-ra gondolok, aki a konyhában szorgoskodik, minden tőle érkező élet egy a konyha nyelvén írt szimfónia, ahol minden hangjegy passzol, és a dallam örökre nyomot hagy. Marco esetében mindig eszembe jut az egyik kedvenc mondásom: emlékeim nagy részét ízek és illatok alkotják. A carpaccio, az ázsiai kacsa, a saját készítésű tavaszi tekercs, és az itt készült steak mind egy-egy ízlenyomatként élnek tovább bennem. Ritával döntünk, Weiß sauer-t küldünk Marco-nak, köszönetképpen az élményért. Marco egyszer csak megjelenik az asztalunknál, megköszöni. Hirtelen kérdés felém: nincs kedvem futni a Pfänderlauf-on? Bizonytalan vagyok, én még csak kezdő vagyok, csak néha futok. Nem baj… Még gondolkodnom kell, zavarban vagyok. Rita igent mond helyettem. “S” kérdezi – mi? Áh, hogy a pólóméretem. Igen. Hirtelen eltűnik és a következő pillanatban már ott áll egy a szponzorok logojával díszített damüls-i mezzel a kezében. Részt vevő lettem 🙂 Edzenem kell, nem vallhatok szégyent. Szerencsére a beosztásom is segít, délelőttönként szabad vagyok, futok, lihegek, biciklizik, egyre fogy a tüdőmből a levegő, nem adhatom fel, már nem gondolok másra, csak arra, hogy tovább kell csinálnom, csak a Walisgaden-ig, nem tovább, még egy kicsit, menjünk, még és még. Már látom az épületet, és még egy utolsó emelkedő, de tudom, közel a cél. Felérek, boldog vagyok, megcsináltam. Újra felszállok KicsiLányra és már száguldok is lefelé. Újra szabadnak érzem magam, csak a biciklim és én, és a száguldás, újra egy vagyok vele, a kezem a féken, de csak végső esetben húzom meg. A lejtő visz lefelé, 30, 35, 38.1, 40 Km, el sem hiszem, hihetetlen. Közben körülöttem a táj napsütésben fürdik, de már a napsugarakban ott bujkál a közelgő ősz, a csuklóm, a könyököm és a térdem már érzi a menetszelet, hamarosan beköszönt a szürkeség, de most nem érdekel, a gondolat csak átsuhan az agyamon, és most újra élvezem a pillanatot.
Vasárnap reggel, találkozó pont. A Mammut kabátom van rajtam, hűvös vagyok, a testem még alszik, de az agyam már nagyon is ébren van. Ismeretlen arcok, beszámolók az előző estéről a Chilly-ben. Fiúk és néhány lány, én csak megfigyelek, nem merek nagyon szólni, max. ha kérdeznek, újra a szégyenlős lány vagyok, aki azt gondolja, hogy ő nem érdekes. Nem, most nem szabad erre gondolnom, csak végig kell csinálnom. Érzem, hogy ez a nap kiemelkedik az egyik nap a másik után rutinból. Indulunk Bregenz felé. A többiek beszélgetnek, dialektusban, nehezen értem, olykor nem is hallom, mi zajlik körülöttem, koncentrálok. Megérkezés, rajtszámot kapok, 76. Csoportkép. Öröm, része vagyok valaminek. 🙂 10 perc még rajtig, várakozunk, csak a körülöttem állókat figyelem, vékonyak, az izmok szálkásak, vágyom arra, hogy az én testem is újra csúcs formában legyen, de valahogy még az erő hiányzik hozzá. Egy tudattalan mozdulattal lejjebb húzom a mezt a hátsó felemen.
Rajt pisztoly dördül, és már indulok is. Emelkedik, nagyon, ó, nem tudok futni. Körülnézek, mások sem, erős gyaloglással indul mindenki, még látom a csapattársaim hátát, már nem figyelek rájuk. Egyik lábam a másik után, gyorsabban, még, felfelé, emelkedik a pulzusom, egyre több levegő kell, de megyek, egyik láb a másik után, és folyton egy gondolat jár a fejemben. Tovább kell folytatnom a sportot, magamért, ez a kiút a mélyből. Az izmok munkája, a megerőltetés, az újabb és újabb erőfeszítés, az érzés, hogy meg tudom csinálni, mind az alternatíva lehet az eddigi céltalan létezésemre. Dolgoznak az izmaim, haladunk felfelé és felfelé, nagyon durván emelkedik, de nekem muszáj tovább mennem, végig kell csinálnom, már érzem, hogy mindegy, hogy kik vannak körülöttem, én ezt most magamért csinálom, hogy jöjjön a megtisztulás, az elmúlt időszaknak véget kell vetnem. Mintha egy régi ismerőssel találkoznék újra, ahogyan a mozgás öröme, és a megerőltetés átveszi az uralmat a testem felett. Újra én vagyok, az, aki régen is. Egyik láb a másik után, újra és újra, lassan felveszek egy állandó ütemet, és csak a lábamra koncentrálok, tovább és tovább. Kiérek az erdőből, már látom a célt, az út mellett állók buzdítanak, mosolygok. Még egy utolsó nagy erőfeszítés, és futni kezdek, futok egyre gyorsabban, ránézek a szintidőt mutató órára, és 43 perc, el sem hiszem. René azt mondja, ha 50 alatt sikerül, jó. Sikerült. 🙂 Lihegek, de boldog vagyok. Megcsináltam. Újra fotók készülnek. Örülök, látszik is. Elindultam végre, talán végre találtam egy utat, talán ez végre visszavisz a főútra. Hiszek benne, hinni akarok benne.
Másnap reggel, korán kelek. Körültekintően kiválasztom a ruhákat, amiket felveszek. Igyekszem magabiztosan nekiindulni. Úgy érzem magam, mint 10 évvel ezelőtt, amikor egyik orvostól a másikig járkáltam az arcommal, hogy mondja már meg valaki, hogy mi okozza ezt. Semmi orvosi oka nincs, és én mégis minden nap szembesülök azzal, hogy valami nem stimmel velem, hogy selejtes vagyok. Az évek során már megtanultam együtt élni vele, de újra és újra történik olyasmi, ami miatt újra a szégyenlős tizenévessé válok, aki legszívesebben elbujdokolna. Poénok, amiknek nem érzik a súlyát, de az én szívemre mázsás kőként nehezedik, szép sima bőr, amely nekem talán sosem lehet, egy-egy reggeli ébredés, és 15 percen belüli indulásra való képesség. Az erő, amely ahhoz kell, hogy felvállaljam az arcomat, ha valakivel együtt élek, vagy együtt alszom. Mert akkor már nem rejthetem el. Istenem, mennyire félek minden alkalommal, hogy a másik fél undorítónak fog találni, hogy vajon mit gondol, hogyan kezeli ezt majd. Folyton kiutat keresek ebből a helyzetből. A bőröm sokszor fáj már, és tiltakozik a minden napos rutin ellen, de nekem muszáj újra és újra csinálnom, hogy újra és újra legyen bátorságom emberek közé menni. … és most mindennek lehet vége. 8 alkalom, 4 hetes időközökkel, és teljesülhet egy talán tizenéves álom, hogy ne emiatt kelljen felkelnem min. egy órával indulás előtt, reggelivel minimum másfél órával indulás előtt. Remélem, sikerül, bízom benne. Nem baj, ha fáj, már fájt eddig is, ha végre megszabadulok ettől. A klinikán kedvesek, jól érzem magam, a kezdeti drukk lassan elmúlik, és az öröm veszi át a helyét, október 8-án kezdődik. El sem hiszem. Körbejáratom a tekintetem az épületen, tiszta fehér falak, barna fa padló, a plafonon ott vannak a gerendák, barnára pácolva, mintegy demonstrálva az általuk hordozott terhet, de egy percig sem kételkedünk az erejükben. Minden olyan otthonos. Maradnék még, de megbeszéltünk mindent. Indulok. Újra lent vagyok a macskaköves utcán. Az órára pillantok, mennyi időm van még a városi életet élvezni. Még sétálgatok kicsit, figyelem a cipőket, táskákat, elsuhanó alakokat, hagyom, hogy vigyenek magukkal. Stadtbibliothek, és már érzem is a könyvek illatát, oh, mennyire hiányzik a könyvtár, és a város. Maradnék, de a busz hamarosan jön, és vissza kell, hogy induljak Damüls-be. Egy várostérképet azért elteszek, és közben már azon gondolkodom, hogy mikor jöhetek vissza legközelebb Feldkirch-be. …mert ide biztosan visszajövök még. Nem csak a kezelés miatt. 🙂
Oldal ajánlása emailben
X