Egy eklektikus nap

2013 április 19. | Szerző:

Már rég jártam erre.  A mai (tegnapi egész pontosan) nap egészen fura egyvelege volt különböző benyomásoknak, és valahogy más volt, mint a többi.

Az óra meglehetősen korán csörgött, fel kellene kelni, kivánszorgok a konyhába, a cicák már a lábamnál, és már szugerálják is a szekrény ajtaját, ahol a kaja van. Begyakorolt, már-már gépies mozdulatokkal öntöm a kerek, barna kis szemeket a mérlegen álló tálkába, nézem, ahogyan számol felfelé, 30-31-35-38. OK, Csipesz már szalad is előre, ismét mosolyt csal az arcomra, ahogyan igyekszik. Próbálok felébredni, de teljesen esélytelen, itt látszik, hogy az agyam még korántsem regenerálódott, 6 óra alvás után még szinte csak alapműködésre képes. Hátulról ölelést érzek, kérsz kávét, kérdezi. Nem, már tudom, hogy vissza fogok menni az ágyba. Jön vissza velem, ölelget, néha szabadulnék, mindig szabadulnék, amikor megérzem, hogy nála minden olyan egyértelmű, én meg még csak szokom a gondolatot. De aztán hagyom, és megpróbálom a fékeket kikapcsolni, elalszom, de az elalvástól való félelmemben szinte minden félórában felébredek. Aztán végül még 2 órát ráhúztam, és most végre érzem, hogy a fogaskerekek frissebben indulnak. Kávé, reggeli, és valahogy az ölelgetés mégis nyomot hagy, ránézek, és olvadozom. Úgy örülök ennek az érzésnek, hiszen olyan nehezen találom meg. Most én keresem a közelséget, és már bújok is. De jó, csak itt vagyok, ebben a pillanatban, ezen a helyen, és csak ezt akarom, itt és most. Mennyit küzdöttem ezért, és még küzdök most is, hogy olykor csak ennyit tegyek, egy pillanatban, ott és akkor létezni.

Zuhany, ruhadarabok egyik a másik után, krém, korrektor, szemüveg, és már válságmegváltó ötleteket pötyögök, a tegnap még döcögős gondolatok most gördülékenyen vetődnek papírra. Legalább az egyik feladat készen van. Done. Lássunk neki a másiknak. Miről írjak? Ismét realizálom, hogy nem értek sok mindenhez, csak az idegenforgalomhoz. Nehezen találok megfelelő elemzési alanyt, és hirtelen ér a felismerés, hogy nyomtatás nélkül sajnos nem boldogulok. De már örülök is, hiszen gondolatban már a bringán ülök, végre hosszú hónapok után felülhetek rá, újra. Sisak, Bagaboo, kesztyű, nadrág, felső, lámpák, zár, sebességmérő, minden megvan. Csodálom a bringámat, mintha most látnám először, szinte megpaskolnám a vázat, hogy ismét egy csapat lehetünk. Kitolom az ajtón, és   örülök, hogy újra a vállamra vehetem. Lent vagyunk, ajtó nyílik, szikrázó napsütés, indulás. Egyenesen, táblákat figyel, jön-e autó, már rajta is vagyok a bicikliúton. KicsiLány úgy gyorsul az új abroncsokkal, mint soha. Lehet, hogy fülig ér a szám? Olyan örömet érzek, végre megint elememben vagyok, csak tekerek, ahogyan tudok, váltok, egyenes szakasz, fel, még gyorsabban, lesem a sebességmérőt, hogy vajon most mennyivel megyek. Be vagyok picit rozsdásodva, de ez sem tudja elrontani a kedvem. Le, kanyar, és újra egyenes szakasz, egység, ő és én, végtelen szabadságérzés tör rám, és már a következő alkalmon gondolkodom. Át a Dunán, újra, régen el sem tudtam képzelni, hogy valaki hogyan mehet át biciklivel egy hídon, és most ez az egyik kedvenc élményem. Végre megérkeztem, ismét a harmadik kerületben vagyok. A jól ismert utcák mintha ismerősként üdvözölnének, vagy csak azt szeretném, hogy így legyen. Mégérkezem, és lezárva a bringámat elégedetten simogatom meg ismét a tekintetemmel. Tolom a bringát, olyan büszkeségféle lesz urrá rajtam. Keresem a feliratot, 81-es szám, nem találom. E-mail check, Édes Kávézó. Ah, megvan a felirat. Benyitok egy ajtón és egy belső hangulatos udvarban találom magam, kicsit félhomályos, de zöld növényekkel teli. Asztalok és székek irányítják a figyelmemet a kávézóra, kicsi, de hangulatos. Bemegyek. Ismerős arcot látok, Nacsa Olivér? Lehet ez. Oh, egy celeb, fut át az agyamon, biztosan örül hogy ezen az eldugott helyen senki nem zaklatja, én sem teszem, csak várok, hogy a köszönés után valaki megszólítson. Megkapom a könyveimet, össze vannak csomagolva, várom, hogy kibonthassam. Szomjas vagyok, döbbenek rá, veszek egy teát, és engedélyt kérek, hogy leülhessek az árnyas asztaloknál. Leülök és már bontogatom is a könyveket. Olyan jó érzés a már használt könyveket a kezembe fogni, forgatni, nézegetni, belelapozok az édesipari történet könyvbe, és nem tudom letenni, egy csoda világ tárul elém, már előre örülök, hogy ezt elolvashatom. Még élvezem egy ideig a pillanatot, és már azt tervezem, hogy Gábort is visszahozom ide. Olyan kicsi, kellemes, kevéssé ismert, nyugodt hely ez, hogy ezt látnia kell.

Kimegyek, és már megyek is haza. Eltelt az idő, kis idegesség fut át rajtam, mert nekem most éppen egy dolgozatot kellene írnom, de meggyőzöm magam, hogy erre az élményre szükségem volt. Az eredménykimutatások, és mérlegek a táskámban lapulnak, még lopok néhány pillanatot magamnak, aztán úgyis szólít a kötelesség.

Egy pillanat a múltból

2013 március 15. | Szerző:

Lent a pincében, Eszter ül egy széken,  görbült hát, bögrét szorongat. Felnéz, ahogyan leérek. A szemében szomorúság ül, és már repülök is vissza az időben, kb. egy évvel ezelőttig. Én állok, ő ül, szomorúan néz rám, megígéri meglátogat, mondom, hogy ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. Már szorítom is magam hoz, ő szorít viszont, a haját simogatom, és csak szorít tovább. Eszter búcsúzik, úgy valahogy, ahogy anno én tettem, elmegy, aki jelent neki valamit, anno én mentem el, de akkor mindent megtettem volna, hogy maradjak. Újabb emlékkép. Állok az ágy felett, nézem őt, ahogy alszik, nem ébresztem fel, csak próbálom belevésni az agyamba a vonásait, búcsúcetlit írok, leteszem a tv elé. Tudom, hogy ha felébred, nem érti majd, miért nem ébresztem fel. Még hinni akarom, hogy ennek itt vége, de legbelül érzem, hogy a pillanatok beleégtek a szívembe.

…és még egy év után is tisztán lebeg minden kép a szemem előtt. A telefonom kijelzőjére téved a szemem, borítékot keresek, de persze nincs. Már nem is lesz, talán csak ha kezdeményezek, de azt már nem akarom, nem kell a könyöradomány. Elindulok haza. Valahogy az a bizonyos márciusi nap fogva tart, nem enged, újra és újra felbukkan az agyamban, mellette pedig csak mondatok, amelyek vagy a múlt, vagy a jelen részei, sms foszlány, szeredlek, hibásan írva, hirtelen kiszakadva, aztán minden megy a régi kerékvágásban. Én naiv libaként legbelül még várok valamire, de az eszem már tudja, hogy nincs mire. De nem tudom elfogadni még ezt, a szívem folyton kelepcébe csal. Hevesebben ver, összeszorul, repdes, mélységesen szomorú, csalódott, újra a jól ismert hullámvasút, de ezúttal ismeretlen kanyarokkal. Bármennyire is próbálom megérteni, nem megy.

Közben a homokszemek peregnek a homokórában, lassan fogy az idő, és egyre közeledik a pillanat, amikor már csak az otthoni környezet lesz, és ezek a pillanatok, gondolatok még inkább a belső világom részei lesznek. Olykor a tehetetlenségem generálta dühből fakadóan azt kívánom, bár minden ilyen gondolatomat ki tudnám törölni, de persze aztán már csak az elfogadás marad. Küzdeni azt már értelmetlen.

A változás szele, búcsú, vagy valami olyasmi

2013 március 12. | Szerző:

Még 15 nap, két hét, és vége. Igaz, visszajövök még néhány napra, de az már csak egy provizórikus néhány nap, és tényleg vége. Fel sem tudom fogni, folyton próbálkozom, memorizálom a dátumot, megpróbálom elképzelni, hogy milyen otthon, de nem megy. Most még csak a veszteséget látom, nem tudok előre tekinteni. A miértek egész hada sorakozik a fejemben, és semmire sincs válasz. Megint a hullámvasúton vagyok, csak most már egy másik idősíkon, egy másik Évi. Annyi változás talált meg, annyi mindent hozott ez a másfél év, és most egyszerűen el kell fogadnom, hogy vége. Nem tudom, miért esik ez annyira nehezemre. Mindig azt mondtam, hogy ez itt nem élet, hiszen csak dolgozom, és alszom, néha elmegyek a többiekkel, de ennyi, össze sem lehet hasonlítani az otthoni életemmel. Mégis most hogy lassan vége, érzem azt, hogy a pórusaimba ivódott minden, ami itt van, a Mittagspitze, a hegyek, amelyek körülvesznek, az emberek, a hangulatok, a mélységek és magasságok, amiket itt megéltem. Ez az egész csak hozzám tartozik, ahogy ezt a néhány karaktert leírom, egyfajta Verborgenheit-ot érzek, valamit, amit meg szeretnék őrizni magamnak, hiszen, ez valami, ami engem meghatároz, valami, ami mindent felborított, eltaszított, magához vonzott, és annyiféle módon hatott rám, hogy el sem tudom mondani. Csak ülök a szobámban, rock zene a fülemben, és annyi impresszió bennem, amit szinte már kezelni sem tudok. Azt hittem, hogy ez egyszerű lesz, hiszek majd a pozitív folytatásban, és otthon megtalálom a helyemet, hisz már egyszer megvolt, és szépen élek tovább. De valahogy ez túl egyszerűnek tűnt. A főnök szerint küzdök magammal. Nem tudom, talán. Találkoztam Vele is, S, aki mindent felborított. Most Zürs-ben van,a másik szállodánkban,  bár, étterem, service, mindent, csinál. X hónapig nem dolgozott, és most lelkes, megváltoztat mindent, ahol ő megjelenik, és dolgozik, az emberek mennek utána. Hihetetlen. Herr Madlener megkérdezett, hogy visszahozhatja-e őt, ha azt mondom, hogy nem, akkor elvetette volna a lehetőséget. Miért mondtam volna, hogy nem? Hiszen tiszta volt minden, én TGZ-vel tervezem a jövőt, minden tiszta, no reason to refuse. A sors mégis játszik velem. Egyazon napon jött a két ember, TGZ és S. TGZ engem meglátogatni, S Zürs-be munkát kezdeni. Az a nap minden volt, csak nyugodt nem. Herr Madlener tényleg kedvelhet engem, hiszen minden rezdülésemet érzi, és érezte reggel is, hogy nem tudok a helyzettel mit kezdeni, hogy rossz kedvem van, félek. Még meg is jegyezte viccesen, hogy megint neki kell engem felépítenie, és persze neki megint sikerült, a vele töltött egy óra után már nem volt a szívem nehéz, csak vártam, hogy jöjjön TGZ és rá koncentráltam. Én is mentem Mellau-ba, ő jött, és jó volt látni őt. Jól nézett ki, szövet kabát, vékony, magas. Egy kis ideig eltartott, amíg megszoktam, hogy ott van, de aztán már jó volt. Ki akartam zárni S-t a gondolataimból, és sikerült. Azok után, amit miatta átéltem, ez volt a minimum. Ki is zártam, másfél nap tök jó volt TGZ-vel. Mindig rácsodálkozom, hogy mekkora szerencsém van, és mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon megérdemlem-e ezt. TGZ jelen van, én valahogy nyugodt leszek. De csak, ha jelen van, amúgy egy kalandor vagyok. Sajnos anyumnak igaza volt, én egy igazi kalandor vagyok, néha ostorozom magam, amiért képtelen vagyok a seggemen nyugton maradni, és értékelni mindazt, amim van, hiszen ez egy kivételesen jó helyzet lenne. Valaki, aki szeret, valaki aki a gondolataimban olvas, megért, egy jövő otthon. De néha mégsem elég, hogy miért nem tudok ezzel elégedett lenni??? Folytonos lelkiismeret-furdalással küzdöm, mert félek belemenni az állandóságba. Ha haza megyek, vissza megyek a lakásba, ahol már másfél éve nem voltam, mindig csak vendég, és újra fel kell vennem a fonalat. Belül tudom, hogy ez a normális, anyum és mindenki ezt várja tőlem, de a lelkem még kalandozna. Az egyetlen, aki ezt érti, az Herr Madlener. Nem tudom, hogyan, és miért, nem beszélünk sokat, de egy-egy elejtett félmondata mindig van, amiből tudom, hogy érti, mi zajlik bennem, érdekes. A szobám falait vizslatom, fa, igazi alpesi ház, azt kívánom, hogy úgy 10 éven belül otthon is ilyen legyen. Talán sikerül. A centire téved a szemem a falon, már olyan rövid, mélyen legbelül kitolnám a pillanatot, amikor már nem marad több centi, és vége. De tudom, hogy egyszer vége. Mivel maximalista vagyok, otthon is jól akarom csinálni majd, csak az átmenetet kell átvészelnem. Sikerülni fog, tudom, csak az átmenet lesz nehéz. Áldom a gondolatot, hogy nem egész egy hónapot adtam magamnak a regenerálódásra, így könnyebb lesz.   Igyekezni fogok. TGZ megérdemli, hogy boldog legyen, hiszen annyi mindent megtett értem, talán senki nem tenné ezt meg értem, csak ő. Néha azt érzem, nem érdemlem meg őt, mennyivel jobb lenne neki egy nyugodt lánnyal, aki 100 %-osan oda tud koncentrálni a kapcsolatra, és a kalandorlénye nem lázadozik folyton a megszokás, a nyugalom, és a “normális” dolgok ellen. Néha azt kívánom, hogy ez tudjak lenni, de nem tudok. Tetszik, nem tetszik, tényleg kalandor vagyok. Ha nem lennék az, akkor nem találkoztam volna S-sel. De látnom kellett, hogy hogyan reagálok. A menükártya miatt jött. Én nem láttam, amikor megjött, hátra ment a konyhába. Erni-vel, a többiekkel találkozni. De tudtam, hogy ott van, megéreztem. Hátra mentem, meglátott, és olyan egyértelmű volt, hogy megölel. Ugyanaz, akit fél éve láttam utoljára. Fekete haj, zöld pajkos szemek. Farmer, Tracht öltöny felső, fehér ing. Magával ragadó személyiség. A haja a homlokába hullik, már nem engedelmeskedik a fésűnek. Fura újra látni. Annyi mélység után. Elmegyünk a Schirm-be Ritához. Nem iszik alkoholt. Fura a Red Bull-t látni a kezében, hiszen mindig is sörrel látni. Beszélgetünk. Felkavar. Még mindig olyan hatással van rám, amire nem számítok. De már nem az a naiv liba vagyok, mint anno. Már egy kicsit kívülről is nézem magam, amikor vele vagyok, mindig ott a kontroll. Ez jó érzéssel tölt el, így valahogy jobban biztonságban érzem magam. Ez kell, mert neki még mindig csak egy játékszer vagyok, bár állítja, hogy nem. Nem tudom, volt- e olyan lány, aki kétszer egymás után a Mittagspitze-ben dolgozott, és S-sel dolga lett volna. Jó volt látni őt. Sok minden kavarog,  újra érzem a fentet, a lentet, a hullámvasutat, amit ő okozott, de mégis örülök, hogy így alakult. Örülök, hogy láttam, hogy már nem csak elképzelnem kell, hogy milyen, ha látom őt. TGZ-nek is megmondtam, hogy láttam. Kell, hogy tudja. Annyira elfáradt ebben a másfél évben, und es tut mir so leid. Annyira bánt, hogy én nem tudom azt adni neki, amit megérdemel, hiszen én Damüls mellé tettem le a voksom. Amikor is egy kis időm van gondolkozdni, folyton ostorozom magam, mégis egyre inkább az látszik kirajzolódni, hogy ez egy tetoválás, amit nem lehet eltüntetni, ez vagyok én. De még kb. két hét, és vége az őrületnek, és meg kell nyugodnom. Ennyi időt kaptam. Az őrület nem vezet sehová. Így nem lehet élni, mégha annyira vonzana is. De előbb-utóbb beleragadna az ember, és azt nem akarom, mert aztán már nincs visszaút. Gyökerek, és célok nélkül nincs élet. De még van két hetem egy kicsit lebegni, és minden irány nélkül lenni….

Túra

2012 november 20. | Szerző:

Miután az előző napot nagyjából végigaludtam,  vasárnap miután megláttam az első napsugarakat, úgy döntöttem, hogy még egyszer (talán utoljára) ki kell menjek a hegyekbe túrázni. Mandula egy kis tálkába, víz egy palackba, térkép, még egy kabát, napvédő krém az arcomra, egyéb higiénia csomag, sebtapasz, papírzsepi és a hátizsák már útra készen vár. Lássuk csak, mi hiányzik még?  A botok. Nézegetem, össze akarom csukni, és nem megy. Talán csak nem vagyok elég erős… Indulófélben összefutok Simon-nal, a segítségét kérem, neki sem megy. A diagnózis: tönkre ment. Egyszer adtam kölcsön egy vendégnek, és tönkre ment. Simon félig gúnyosnak (vagy így utólag talán poénosnak) szánt mosollyal az arcán közölte, hogy “Mennyi volt ez, 10-15 Euro?”, ha legközelebb minőséget veszek, akkor ez nem történik meg. Aztán mintegy vigasztalásul hozzáteszi, hogy igazából ha a használója elferdítette, akkor nincs mit tenni, még ha drágább is lett volna. Csalódottan, botok nélkül indulok el először a szálloda irányába. Nyugodtan szeretnék még egy kávét inni, és belemerülni még egy kicsit az imádott blogjaim világába, mielőtt a busz indul. Simon megjegyzése csak nem akar eltűnni a fejemből, ott visszhangzik, és közben egyre inkább elszomorodom. Miért baj az, ha elsőre nem a legdrágább felszerelést veszem meg, ha még nem vagyok benne biztos, hogy elköteleződöm a sport mellett? Aztán már persze gondolatban vissza akarok vágni, és már gyűjtögetek is a képzeletben odavágandó mondatokat. “Bezzeg neki könnyű, amióta csak dolgozik, szezonmunkát végez, amúgy pedig a szüleinél lakik, míg nekem el kellett tartanom magam, és nem tehettem meg még ha akartam volna is, hogy a legjobb felszereléseket vegyem”. “Különben is nem mindegy, hogy milyen cuccban megyek, hiszen sportolni megyek, és ez a legfontosabb” … és még számos hasonló gondolat. Mindet az én megsértett önbecsülésem generálta, és így utólag (majd leírom miért) már nincs is jelentősége. Azért még egy óvatos pillantást vetek a tükörképemre, hogy vajon így szalonképes vagyok-e.  Aztán indulok a buszhoz. Edi és egy nagyon idős damüls-i hölgy tart velünk az úton. Az idős hölgy dialektust beszél, és havat jósol, hiszek neki, hisz a számtalan barázda az arcán megélt számtalan évének bizonyítéka, és nekem bölcsességének megtestesítője. Edi pedig megkérdezi, hogy “ugye nem hagysz el minket?” A mondat a szívembe talál, és mosolyogva azt mondom, nem, nem hagylak el titeket. …még egy darabig. Aztán már száguld tovább a busz, én a gondolataimba merülök. Lassan megérkezünk Mellau-ba. Végre elindulok. A cél Mellau-ból a hegyeken keresztül visszajutni Au-ba. Vorbei an der Kanisfluh. (megjegyzés: nem érdekes, hogy minden csúcsnak női neme van a németben?) 680 méterről indulok, és fel kell jutnom a lift felső állomásáig, hiszen onnan indul a túra hivatalosan. Gyorsítok a lépéseimen, kicsit fázom, magasabbra húzom a cipzárt. Már Mellau határában vagyok, és végre a túraútvonalra érek. Köves, és enyhén emelkedik. Emelkedik a pulzusom, és végre beszívom a friss, tiszta levegőt. Egy patak folyik mellettem, lépcsőzetesen, a lépcsők emberi kéz nyomát viselik. Egy markoló megy el mellettem, a vezető és utasa intenek. Ismét rácsodálkozom, pedig már lassan természetesnek kellene lennie, hogy az emberek itt köszönnek. Grüss Gott, gondolkodom el, hogy milyen közvetlen, és talán bizalomébresztő köszönés. Közben a lábam egyik a másik után. Lassan a lépések átalakítanak, emelkedik az út, egyre megerőltetőbb, de nem bánom. Minden egyes lépéssel jobban figyelek magamra, de nem befelé, hanem a testtudatom lesz egyre meghatározóbb. Figyelem is kicsit magam. Ahogyan emelem a lábam, érzem, ahogy az izmaim dolgoznak, szinte látom a szalagokat, a rendszert, ami egy olajozott gépezetként működik és visz engem egyre előrébb és előrébb. Az emelkedő most már nagyon meredek, és az út nagyon keskeny. Bot nélkül bizonytalanabb az egyensúlyom. Ez nem maradhat így, hiszen itt a rossz lépéseknek következménye van. Bevillan egy kép, ahogy a tolószékben ülök. (eszméletlen, ahogy az agyam dolgozik). Már keresem is a tekintetemmel a megfelelő ágat, amit kísérőmül választhatok. Végül találok egyet, a felső részét megfosztom a már száradt fahéjjtől, és indulok tovább. Tökéletes. A bot az út során egyre inkább megszemélyesítődik, egyfajta társ, hisz támogat, és biztonságot ad. A Kanisfluh-hoz közeledve egyre inkább a természet részének érzem magam, a sziklák, ahogy magasodnak felettem, az út, ahogyan keskeny mivoltával minden lépésemnél emlékeztet törékeny testemre.  A föld, ahogyan lélegzik, mind elementáris erővel hatnak rám. Egyszerűen csak egy gondolat marad a fejemben, ez egy csoda. Egy kis szünetet tartok, innom kell. Végigtekintek a kis tisztáson, és a menedékházon, és hazagondolok. Börzsöny, az ottani túraútvonalak, milyen gyönyörű az is, és mégsem sok külföldi jár az útjainkon. Talán lesz lehetőségem otthon a túrázást tovább folytatni, már azon gondolkodom, talán veszek egy Kék-túra pecsétgyűjtő könyvet, és végigjárom, vele. Így aztán eljuthatok az ország olyan területeire, ahol eddig még nem jártam, de nagyon szeretnék. Kelet-Magyarország, Körösök vidéke. Melegség járja át a szívemet, és már megyek is tovább. Egyik lépés, a másik után, és újra eszembe jut, amit tavaly hallottam egy túrázótól, hogy a természet lépcsőket alkot, hogy megkönnyítse egy-egy nagy emelkedő meghódítását. Most olykor a lehullott lomb takarja ezeket, de hihetetlen, ahogy a kövek szinte hívogatnak, hogy arra lépjek. Közben gyors hála az égnek a cipőm miatt, mert az ázott avar, apró kövek, murvás talaj, igencsak megkövetelik a jól tapadó talpat. “Látod, Simon a cipőm profi. 😉 “Aztán végre felérek, 1600 méter, innen már lefelé vezet az út. Mivel a terep nem nehéz, átveszik a gondolataim az irányítást, ismét a döntési dilemmám felé fordulok, latolgatok, mérlegelek, és mintha már lassan tisztulna a kép. De még nem mondom ki a döntést, és nem akarok végérvényesen dönteni, még ízlelgetem.  Már látom Au fényeit, amikor egy ugató kutya rohan felém. Az agyamba már villan is be a gondolat, ne félj, ha nem félsz, nem bánt. Elkezdek hozzá beszélni, rácsodálkozik, megakad az ugatás, majd csak néz. Követ, míg leérek a dombról. Aztán a végén odanyújtja a fejét, hogy simogassam meg. Gyönyörű kutya, a közeli tehenészethez tartozik, mert aztán meglátja a gazdáját, és ott hagy. Örülök, mint mindig, amikor állatok vannak a közelemben. Végre leértem, és még a nagy sötét beállta előtt. A buszmegálló felé tartok, miután a benzinkúton vettem valami harapnivalót. Koszos a cipőm, de jóleső érzés árad szét bennem, hogy sikerült, még egyszer, talán utoljára egy időre, egy jót túráznom. Várok a buszra, egy órát, még szerencse, hogy a Kindle nálam van, így el is repül ez az idő. Alfons megérkezik, hirtelen megijedek, ahogy belép a váróterembe. Mondja, hogy menjek a buszba, fűt. Biztosan látszik rajtam, az, amit én olvasás közben nem is annyira érzékeltem, hogy fázom. Aztán beszáll még valaki a buszba. Alfons-tól már repül is a kérdés, hogy meddig. Kirchdorf, mondja, ott hová? Mittagspitze. Ó, akkor szerencséje van, hisz a recepciós pont itt van. Mint kiderül 29 órája úton volt, Dél-Afrikából jött, ahol makadámiai  dió ültetvényük van, és mellesleg az étteremvezetői posztra pályázik. Szomorúan veszi tudomásul, hogy ilyenkor semmi nincs Damüls-ben nyitva. Felajánlom, hogy zsemlét tudok frissen készíteni, vaj is akad, és még utána nézek, hogy mit tehetek. Aztán eszembe jut, hogy még tojás is akad a hűtőben, így rántottát csinálok végül. Örülök, hogy ismét vendégül láthatok valakit. Közben megjelenik Simon, és mondja, hogy hívtak, mert már kezdtek aggódni, hogy nem jöttem az utolsó busszal. Jól esik, és már el is párolog minden délelőtti dühöm.  Csinálom tovább a rántottát, és lassan hagyom, hogy vége legyen a napnak…

Az útjelzőtáblánál

2012 november 17. | Szerző:

Megérkeztem,  sok időbe telt, és most itt állok a tábla előtt. Több irány, és mindegyiket felfedezném legszívesebben, de választanom kell. Borzasztóan nehéz. Egy hete már mást sem csinálok, csak gondolkodom a lehetőségeken, az agyam hátsó részében folyton ezek a fényreklámok futnak: otthon, itt, Vele, nélküle? A döntő pillanatban a döntés felelőssége mázsás súlyként nehezedik a vállamra.

Otthon voltam, és már az elindulás előtt tudtam, hogy a találkozások meghatározó hatással lesznek a jövőmre. Találkoztam Ilivel a panzió miatt, találkoztam végre TGZ-vel, és anyummal is. Ili bizalma bennem megtisztelő, ha csak ezt a lehetőséget vizsgálom, akkor már szárnyalni is kezdenek a gondolataim, hogy mit és hogyan csinálok, a lehetőséget látom ebben a munkában, óriási felelősség, de életemben először magamért dolgozni, egyszerűen felemelő érzés, és az üzemnagyság is megfelelő lenne. TGZ egy meglepetés volt. Már amikor megérkeztem Budapestre, kijött elém a vonathoz. Kíváncsi voltam, mit fogok gondolni, amikor először meglátom. ..és mi volt az első gondolatom: Úristen, még mindig milyen jól néz ki? Férfias, bájos, és mosolyog. Átölel, megszorongat, a (hug)-ból igazi ölelés lesz. Olyan, mint régen, szorít, én is. Aztán kávézunk a McCafe-ban, két espresso, és két Latte Macchiato, ezek vagyunk mi. Örülök, pajkosság játszik a szememben. Meséli, hogy betörtek hozzá, és én közben az arcát simogatom a tekintettemmel. A szép barna szemét, a haját (de beletúrnék), a kezét rajta az órával (vékony a csuklója a fogyás picit itt is látszik), a hosszú ujjait. Mindez olyan, mintha megint az agyamba szeretném vésni, hogy legyen mire emlékeznem, hiszen mostanság folyton az emlékeimből élek. Beszél, beszél, és én legszívesebben maradnék, de mennem kell tovább haza, és neki is mennie kell. Elválunk. Később gondolkodom, mit írjak sms-ben neki. Igazából boldog vagyok, pötyögöm, hogy boldog vagyok, de aztán kitörlöm, és aztán csak annyit írok, hogy örülök, hogy láttam. Jön a válasz: “boldog vagyok.” Ő le merte írni. Várom, hogy újra lássam, de közben élvezem anyum örömét, hogy végre otthon vagyok. Beszélgetünk, sokat, érzem, hogy hiányzom neki, talán a tesómnak is. Jó otthon, a kis gangos házban a cicákkal, és Pankával. Oda is tartozom kicsit. Az idő gyorsan repül, de tudom, hogy vissza kell mennem. Budapesten nagyon jó. Ilivel találkozom, sokat beszélgetünk, lelkesedik, akár csak én. Mesélek, beszélek, rácsodálkozom, mennyi mindent láttam, és mennyi minden hagyott nyomott bennem. Közben olykor elkalandozom, a Dolmány utcában járok. A beszélgetés végeztével már nem szeretnék semmit, csak TGZ-vel lenni.  Hívom, és nincs 10 perc és már ott is van, sétálgatunk, beszélünk, jó vele. Olyan egyértelműen jó. Hazamegyünk. Végre látom a cicámat, Rózi nyávog, Csipi az ölembe gombolyodik. Megölel, megölelem, nem is beszélgetünk, néz, én nézem, és valahogy csak annyit érzek, kerek a világ. A terv szerint a kanapén aludtam volna, de már tudom, hogy nem ott fogok. Nem szabadulok a gondolattól, hogy valahogy abba a lakásba tartozom még. Pedig semmim sincs már ott. Inoffiziell hozzá tartozom, de offiziell még hosszú út vezet odáig. Döntenem kell. Érvek ellene, mellette. Nehezen viselem a terhet, hogy a döntésemnek hatása van egy másik ember életére. Ha azt mondom, jönne, itt élne, kezdene új életet, ha én maradni szeretnék. Fáj a szívem, annyit dolgoztam ezért a pozícióért, hogy sikerüljön, annyira akartam, és most ha úgy döntök, fel kell adnom, nem tarthatom meg. Megint a jól ismert érzés, hogy be kell áldoznom valamit a továbblépésért. Nálam ez valahogy mindig így alakul. A fejlődéshez áldozaton keresztül vezet az út.

 

Nagyon félek, hogy rosszul döntök, de persze a jó döntésre nincs garancia. Talán az lenne a jó út, hogy hazamegyek. Az a tudat zavar, hogy már most ki kell ezt mondanom, azt hittem, hogy legalább Herr Madlener felé lesz még egy kis haladékom, de most felé is nyilatkoznom kell. Igazán megkedveltem őt, valahogy elég jól ismer, és sokat beszélgettünk tegnap, tudja, hogy küzdök. Ha nem lenne TGZ, talán maradnék még egy kicsit, végképp nem tudom. Minél többet gondolkodom, annál inkább nagyobb a káosz, egyszerűen belefáradok a gondolatokba. Ma délután egy óráig aludtam, és most is olyan lassúnak, nehézkesnek érzem magam, szinte a súly a vállamon materializálódni látszik. Miért nem súg senki, hogy mit kell tennem? Mennyivel egyszerűbb is lenne. De mint ahogyan Bahar is mindig mondja, az élet bonyolult. Ezt egyedül kell végig küzdenem.

 

Címkék: ,

Merengő

2012 november 5. | Szerző:

Vége lett a szezonnak végre, már alig vártam. Kicsit valahogy mégis elmaradt a nagy “hurrá-érzés”. Mint minden újhoz, ehhez is hozzá kellett szoknom, meglepetésként ért, hogy nem szakítanak meg a munkában, a saját tempóm szerint dolgozhatok, és végre lelkesen értékesíthetek, mert most a fő feladatom az, hogy eladjam a még üres szobáimat. Napok, éjszakák, szobák, árak bűvöletében élek, kicsit olykor bizonytalanul, de azért mégis teljes lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, hiszem, hogy sikerülhet november végéig jól eladni a szállodát. Herr Madlener a példa, hisz neki sikerült, akkor nekem is sikerülhet. A munka mennyiségének csökkenésével arányosan nőtt a saját magamra fordított idő aránya. Le sem tudom írni, micsoda csuda jó érzés, hogy a gondolataim szabadon száguldanak, hogy időt tudok hagyni arra, hogy hassanak rám a dolgok. Egy kortynyi jó kávé, egy gőzölgő tea, a saját gondolataim is mintha szárnyra kaptak volna. Olyan, mintha újra kicsi gyerek lennék, aki egyszerűen csak örül annak, hogy él. Egyszerű öröm uralkodik el néha rajtam. A gondolataim szabadjára engedésének következményeként olykor nagyobb az össze-visszaság mint volt, olykor borús gondolataim is lesznek, de valahogy mégis úgy élem ezt meg mint a gyógyuláshoz szükséges fájdalmat egy seb esetében, vagy a megerőltető emelkedőt a csúcs előtt. Minden egyes gondolatfolyam előrébb visz.

Az olvasás az, ami valahogy mindenben ott van mostanság. Anna Gavalda (hála Julinak érte) olyan hihetetlen stílusban ír, hogy teljesen magával ragad, pedig nem is az anyanyelvemen olvasom, hanem németül. Szinte remegek az újbóli olvasás lehetőségért, hogy újra belemerülhessek a franciák világába, hogy újra ott lehessek Charles gondolatai között, aki legalább annyit gondolkodik, mint én, akinek az agyában minden lenyomatot hagy, és olykor ő is soknak érzi ezt. Minden érzés, minden esemény olyan emberközeli, nem hősök, nem idealizált személyek, egyszerűen csak emberek, mint Te, én, hibákkal, küzdelmekkel. Ha tehetném, még többet olvasnék, fellapozva egy könyv lapjait megcsapja az orromat a könyv illata. Sokszor olyan érzésem van, mint a könyvek maguk is valakik lennének, a maguk történeteivel, de azzal a különleges tulajdonsággal, hogy gyűjtik azok történeteit is, akik a kezükbe veszik őket, behajtják egy-egy oldal sarkát, vagy aláhúznak egy szót, vagy nyitva hagynak akár napokig egy könyvet egy oldalnál. Minden nyomot hagy a könyvön. Ezért szeretem a könyvtárakat is, a rengeteg könyv, azzal a különlegesen jó illattal, olyan mint egy óriási mesevilág. Sosem tudok elég hálás lenni Hajnalka néninek, a kerekegyházi könyvtárosnak, aki anno 10-12 éves koromban az első könyveket a kezembe adta, és akivel utána minden könyvről beszélgettünk. Bizonytalan tizenévesként a könyvek jelentették a menekülést anno, a könyvek világában minden lehetséges, és a képzeletem segítségével újabb világokat alkothatok, vagy csak egyszerűen kinyitva már ott sem kell lennem az én világomban. Könyvek szerelemről, történelemről, hitről, emberekről, mindenről, a tőlem olykor annyira távol lévő világ közelebb jött hozzám, és én minden egyes könyvvel egyre többet akartam felfedezni belőle. Ez az olthatatlan kíváncsiság nem szűnt meg mára sem létezni. Csak ma már nem minden könyvet papír alapon olvasok, hanem e-könyv formájában, de az élmény hála az égnek, még mindig ugyanaz.

Még néhány nap (a mai napot nem számítva kettő(cske) ) múlva megyek haza – Magyarországra. A lelkem csupa gondolat, csupa zavar is egyben. Valahogy azt érzem, hogy ez a találkozás az otthonnal, anyummal, TGZ-vel, a cicámmal, valahogyan – még nem tudom, hogyan – de biztosan előrébb fog vinni. Tisztulni látszik a kép, hogy mi, ki a fontos, de ezek a gondolatok a távolból születnek, talán kicsit idealizáltak, kiszínezettek, kell a realitás, hogy helyére kerüljenek a dolgok. TGZ rengeteg gondolatomat foglalja le, de minden egyes gondolatomat, ha lehet, kétszer végiggondolom, hogy nehogy meggondolatlan legyen. Vele kapcsolatban nincs már helye a meggondolatlanságnak. Gondolatok, mint

  • “De jó lenne, ha itt lenne”
  • “Hisz ez a hóesés pont olyan, mint anno egy évvel ezelőtt decemberben”
  • Bregenz-ben csak egyszerűen arra vágytam, hogy a lelkes gondolataimat vele oszthassam meg, mert ő megért
  • Milyen jó lesz otthon kávét inni vele
  • Vajon mennyivel vékonyabb, mint volt három hónappal ezelőtt?
  • Vajon milyen lesz, ha megölel? – mert megölel – juhéé
  • Örül-e majd a csészéknek, amit vettem
  • Jaj, milyen lesz ez? Félek…

Ő valahogy része az életemnek, nem tudom, hogy miért, de folyamatos igényem, hogy megosszam vele az életem történéseit, de mindketten nagyon is kerüljük az érzelmek érzékeny világát. Nem tudok semmit sem, csak azt, hogy nehezen tudnám elképzelni az életet anélkül, hogy az életemben lenne, de még nem vagyok benne biztos, hogy az elmúlt hónapokban történtek milyen nyomot hagytak ezen az egészen. Hiszen anno több, mint három hónappal ezelőtt S. még aktuális volt, és én is egy más állapotban voltam. Ma már a dolgokról azt hiszem, hogy más megvilágításba helyeződtek, de ez valahogy, mind csak elmélet, élesben még nem futott a program. A számos teszt alkalmával olykor kapok hibaüzeneteket, és akkor újra kell írnom részeket. Álmok, amelyek nyomot hagynak bennem, és nem illenek a képbe. S. ahogyan egyszer csak megjelenik, váratlanul, öröm, beletúrok a hajába, mosolyog, a narancssárga Mammut kabátja van rajta. Felébredek, az álom képei ott maradtak, körülöttem lebegnek, és én csak hessegetném őket el első felindulásból, de aztán rájövök, hogy nincs értelme, ez is hozzám tartozik. Mint ahogyan a mai álmom is Herr Madlener-rel. Az agyamban furcsa elegyet alkotnak a hallott információk, a saját gondolataim, a világból felszívott benyomások. Néha az az érzésem egy-egy ilyen álmom után, mintha egy felülről küldött jel lenne, hogy a gondolataim ne szálljanak el. Hohó, figyelj, S. még ott van mélyen, a lelked még mindig darabokban, bár már elkezdted összeragasztgatni, vigyázz, még időre van szükséged. …és én olyan hálás vagyok ezekért az aggasztó gondolatokért, már nem akarok meggondolatlan lenni, egyszerűen időt kell hagynom mindennek, már semmit nem akarok sürgetni, valahogy úgy érzem, hogy minden megtörténik, aminek meg kell történnie, egyszer csak tudni fogom, hogy mit kell tennem, merre halad az életem tovább. Mert azt pontosan tudom, hogy ott vagyok az irányítótábla előtt, lassan el kell döntenem, hogy merre. A korom és az élethelyzetem is lassan fejlődést kíván, és a fejlődéshez egyfajta állandóságon keresztül vezet az út. Állandóságon az irányt értem, a csapongás nem segít. Az irány állandó, de a kis mellékutcákra attól még szükség van. Nem tudom, és nem is akarom feladni a felfedezőt magamban, az örök kíváncsiság azt hiszem, hogy a részem, a lételemem, de kell egy ösvény, ami mentén haladok. A kíváncsiságom adja leggyakrabban a legjobb élményeket. A minap Bregenz-ben jártam, és már régebben felfedeztem az egyik kis utcában két boltot egymás mellett, ahol csoda dolgokat árulnak. Most be is mentem körülnézni. Az egyik boltban használt vintage képkereket, kitűzők, minden ami vintage-t jelenti, mellette pedig kézzel készített cipők, házi papucsok, megannyi kis apróság. Minden tárgyról sugárzott a szenvedély, ami mögötte rejlik. Egy csoda volt. A másik boltban a kövek világa ragadott magával, valamiért mostanában folyton a borostyánt keresem. Egyszer néhány évvel ezelőtt volt egy gyűrű, amit egy négyszögletes borostyánkő alkotott, a foglalat réz színű volt, és a négyszögletes formájú követ egy kis inda és egy kis virág formájában fogta körbe. Az volt a neve, hogy a “Napfény íze”, és valóban az is volt. Csak sajnos anno nem volt pénzem megvenni, és azóta is olyasmit keresek, mint az. De valahogy egyik sem olyan. Az utcán tovább haladva két-három épülettel arrébb rengeteg kötött sapkát pillantottam meg kirakva. Akció, hirdette a kézzel írt papír, két sapka egyenként 15 Euro-ért. A sapkák egy kétszemélyes kis padon két stócban, valami elképesztő színes egyveleget alkottak. Válogattam, végig simítottam rajtuk, de nem találtam az igazit. Van még bent is, hívogatott a tábla. …bementem. Bent pedig gyönyörű dolgokat találtam, szárit, sálakat, stólákat, megannyi indiai, keleti ihletésű dolgot. A borostyánom is ott volt, egy fülbevaló formájában. Sokáig fogtam a kezemben, de aztán egyelőre úgy döntöttem, hogy még el tudom ezt napolni. Aztán visszatértem a sapkákhoz. Kerestem egy kevésbé színes darabot, és felpróbáltam. JÓÓL állt, nekem, akinek a legkevesebb sapka áll jól. Aztán tovább keresgéltem, végül az eladó is segített. Kedvesen, nem tolakodóan, leolvasta az arcomról, melyik tetszik és melyik nem. Elővett egyszer egy zöld sapkát, kis bojtokkal, kicsit színesebb, először egyértelmű nem volt a válaszom. De aztán a sapka nem engedett. Felpróbáltam, és valahogy olyan volt, mintha a sapka egyszer csak a részem lett volna, végre a saját arcomat láttam a tükörben, a néha kicsit szomorkásat, a néha kicsit játékosat, a gyereket, a felnőttet, a lányt, aki még nem mer nő lenni, az a sapka valahogy pont nekem lett kitalálva. Beleszerettem. Így aztán megvettem a két sapkát egyenként 15 Euro-ért, tudom, hogy annyira nem olcsó, már épp kezdtem volna a fizetés után aggódni ezen, amikor a hölgy azt mondja, hogy az anyukája készíti a sapkákat. Most már nem csinálja, mert 88 éves, de minden sapkát ő csinált, azt a sok színes puha vagy kevésbé puha csodát, mindegyiket! Minden sapka egyedi. Az anyukája Lengyelországban él, és ott csinálta a sapkákat, míg nem lett túl idős ehhez. Minden sapkán egy emberi kéz dolgozott, és olyan öröm lett úrrá rajtam, úgy elmeséltem volna valakinek, neki, de nem volt ott és nem is volt más, aki igazán megértett volna… Azóta többször is felpróbáltam a sapkákat, és már ott várják, hogy bepakoljam a bőröndbe őket, hiszen otthon is meg kell mutatnom 🙂

Címkék: , ,

Őszi gondolatok, pillanatok

2012 október 23. | Szerző:

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire szeretem az őszt. Ma reggel fel kellett terítenem a teraszunkat a szálloda előtt. Oldalra fordítottam a fejem, és annyira szép látvány fogadott. Két fa, melynek a lombja egy óriási színes gombócot formáz, a reggeli napsütés áttör a levelek között. Legszívesebben még maradtam volna, egyszerűen csak a nap felé fordítani az arcomat, és élvezni az őszi színkavalkádot, elképzelni, ahogy a falevelekkel borított földön sétálok (ilyen nincs Damüls-ben), és minden egyes lépésemmel megcsapja a száradó, elmúló falevelek illata az orromat.

A diófámra gondolok otthon. Formás, erős fa,  a ház mögött, vaskos derék, az ágak nem túl magasan kezdenek elágazni, még épp annyira magasan, hogy könnyedén fel lehessen mászni rá. Tavasszal a méhek dolgoznak rajta, nyáron árnyat ad, ősszel bogarakat tart távol. A fa valahogy jelen volt köztünk. Annyira szerettem a lehulló leveleit gereblyézni a piros nyelű gereblyével. Már hideg volt, anyu mellénye lóg rajtam, kicsit mintha egy madárijesztő lennék, de mégis olyan jó meleget adott. Valahogy megvolt a hangulata ennek a már szinte  rituálénak. A melegebb ruhák, a bakancs, a gereblye, a nagy kupac falevelek. Azóta sok minden megváltozott, már a diófa sincs meg. Valahogy hiányzik.

Szívesen vennék dísztököket, de még sehol sem láttam olyan szépeket, mint anyukám kertjében nőttek, sárga, csíkos, kisebb, nagyobb, zöld, néha még egészen haragos zöld is. Lassan elmúlik minden, és egy kicsit szürke lesz minden. A hétvégén órát állítanak, egyre több sötétben töltött óra vár ránk. Kicsit depresszív, de ha tovább hagyom száguldani a gondolataimat, akkor megjelenik a sötét mellett a friss hideg téli levegő, a meleg pulóverek, az illatozó tea, a kéz, amely egy meleg bögrére fonódik. …és máris melegség lép a szürkeség helyébe. 🙂

Címkék: , ,

Egy délutánnyi csalódottság generálta gondolatok

2012 október 20. | Szerző:

M. utolsó teljes napja, egy hete mondja, hogy menjünk Zürs-be. Menjünk, beleegyezem, de kicsit vacillálok, hiszen mégis csak kilenc végig dolgozott nap utáni szabadnapom az, amiről beszélünk. Geh’ mal Kaffee trinken… Du träumst immer von einem Espresso. A megbeszélt időponthoz képest csúszunk, némi változás. Hajmosás, csinos ruha, irány a szálloda. Még dolgozik, a Kindle a táskámban lapul, és folyamatosan csábít az olvasásra, vagy inkább arra az élményre, amit a könyv nyújt, leülök a Wintergarten-be, kényelmesen, süt a nap, kellemes hőmérséklet, és már szalad is a szemem a sorokon, lassan belemerülök, és legszívesebben maradnék, ott és abban a pillanatban. Aztán felbukkan ismét az ismerős érzés, ahogyan a szabadjára engedett gondolataim kislisszannak a nyitva hagyott résen, az olvasás feloldja a szigorú rendet, és a katonás rend bomlani látszik. Lassan kialakul a vágy az olvasással együtt az írásra is. De nem merülhetek még mélyebbre, mert a la carte vendégek jönnek, Rita a konyhában, leültetem őket, és már meg is tört a varázs. Visszaülök ugyan, de már nem tudom újra előhívni azt a jó érzést. Közben jön M., int, hogy menjek. Csinos ing, Levis nadrág, és a sokat emlegetett óra, Citizen, arany és ezüst szín kombinációja. Szép, de valahogy mégis esetlen. Különös kötődésem van az órákhoz. Az anyukám pici órája, amely még igazi “felhúzós”, élete első munkakezdésének emlékét őrzi, figyelem ! 14 évesen. Kicsi, kerek gyöngyházszínű számlap, és számtalanszor cserélt szíj. Valahogy a mamám vonásait hívja elő belőlem, ahogyan rátekintek. Egy idő óta már nem megy, otthon pihen egy doboz mélyén. Az első óra, amit apumtól kapok. Lepkék, és virágok vannak a szíján, igazi lányos óra, Ausztriából jött. A számlapja egészen egyszerű, színesek a számok, de semmi flanc, csak számok, és maga az óra egy kicsit metáll fényű pasztell zöld színű. Már számtalanszor cserélt a szíj, de még mindig megvan. Aztán az első fém ékszeróra. Az első barátomtól kapom. Négyszögletes, egyszerű, olyan, mint én, ezt nagyon eltalálja. A Petőfi Sándor utcán sokáig keresem, hogy kiszedjék az extra szemeket a szíjból, túl nagy a vékony csuklómra. Mindig hordom, karcos már a szíja, de még mindig hordom. Nélküle napközben hiányérzetem van. Emlékeztet is, mindarra, amit az első igazi hosszú kapcsolatomból tanultam, és valahogy ez az óra mindig mindenhová elkísért. Aztán a februári találkozásom az Armani órákkal. Nagy fekete számlap, semmi flanc, egyszerűen elegáns. Sascha nagyobb csuklóját díszíti, élvezi, ahogyan a figyelmem az órára irányul, és kiül az elismerés az arcomra. Tovább akarja fokozni, …még van 24 másik óra otthon, nem is hordom őket. Mosolygok, hazug, gondolom, de valójában tudom, hogy igazat mondd. A következő kép, ahogyan Bludenz-ben sétálunk, és ő egyszer csak megáll egy kirakat előtt, és az órákat nézi. Mondja, hogy menjünk vissza a kocsihoz, jön mindjárt. Akkor veszi meg a következő órámat. Mosollyal a szája sarkában mondja, hogy Neked is vettem egyet, de csak akkor kapod meg, ha hazamész. De már nem kapom meg, talán elromlott, legalábbis azt mondta, és nem ment el érte, míg még Damüls-ben voltam. Várom, hogy meglássam végre a becses darabot, ami márciusban még oly sokat jelentett. De heteket várok, és nem jön. Ritának mondja, hogy vegye ki a kocsiból, és miközben az órát kiveszi, közben meglátja a törülközőt, és a papucsot, a bizonyítékot arra, hogy mással is jár szaunázni. Rita azt mondja, feladja postán, de nem teszi, már csak itthonról. Végre megkapom. Meglátom, de már annyit vártam rá, hogy egyszerűen nem azt a hatást váltja ki, amit kellene. De valahogy mégis beleszeretek az órába, hiszen gyönyörű, olyan, mint én. Eltalálta. Talán kicsit több is, mint én. Elegánsabb. Én még nem vagyok ezen az elegancia szinten. A sors fura fintora, hogy még TGZ-t is elviszem anno őrültségemben Armani órákat nézni, ott bukok le talán. Aztán TGZ-ben is megszületik az igény egy igazi órára. Először vesz egy technikailag minden igényt kielégítő órát, fekete, sport óra, de még mindig vágyik egy másikra. Azt már nem látom meg. Közben ismét Damüls-ben vagyok. Hordom az Armani órát, de valahogy érzelmileg nehéz, mintha ólomból lenne. Aztán mikor hazamegyek, TGZ megmutatja az új óráját, gyönyörű, barna szíja van, világos, pont illik hozzá, az ő kevésbé vastag csuklójához. Már együtt lelkesedünk az órákért. Most pedig itt ez a Citizen, amit valahogy nem illik a viselőjéhez.

Az autó közben gyönyörű tájakon visz, folyton az jár a fejemben, hogy a hegyek lesznek életem későbbi színterének nyaraláscélpontjai. Kicsinek érzem magam a fölém hatalmasodó csúcsok árnyékában, keresem a túra útvonalakat a szememmel. De csak sejtem, hogy ott vannak, látni nem látom őket. Arra gondolok, bár inkább túrázni mentem volna, de végül is jól is sikerülhet a Zürs-be tett kirándulás. Megérkezünk, Warth, Lech, Zürs egy egészen más világ, mint amiben én már-már otthonosan mozgok. Elit, elegáns, számtalan szálloda, étterem, 300 Km-nyi sípálya, liftek, kávézók, élet. Felvillan a fejemben a gondolat, hogy milyen lehet itt dolgozni, kicsit elbizonytalanodom, hogy illek-e én ebbe a környezetbe. Két másik emberrel vagyok ott, és vagyok úton, de valahogy mégis egyedül érzem magam, TGZ után vágyom, az összhangra, arra a játékosságra, ahogyan megosztjuk egymással a benyomásainkat dolgokról. Megállunk egy terasznál kávézni. Két espresso, egy jeges kávé, és egy hosszú kávé. Az espresso-n szép crema van, de a csésze snassz. A jeges kávém impozáns, belemerülök az élvezetbe. Süt a nap, körülöttem elegáns vendégek, a pincérek tuti magyarok. A felszolgálás káoszos, semmi rendszer. Valószínűleg M. is erről beszél Matus-sal, de nem értem, folyamatosan szlovákul beszélnek. Fizessünk, Matus fizet. Azt gondoltam, hogy talán az utolsó ilyen alkalommal meghív, de nem. Kifizetem a saját kávémat. Nem szabadulok a csalódottságtól. Nem a 8 Euro, hanem a tény, hogy fel sem merül, hogy meghívott volna, pedig ő elvileg a barátnőjének tekint, még ha én egy percig nem gondolta magamat annak. Ismét újabb visszajelzést kapok arról, hogy a világaink mennyire különböznek. Ismét S.-re és TGZ-re gondolok, hogy velük milyen más. S. kalandossága és élettapasztalata, hogy levegye a nőket a lábáról mind jó alap volt arra, hogy vele sosem éreztem magam valaki társaságában magányosnak. TGZ-vel pedig magától értetődő az összhang, és az, hogy vele olyan jó, bárhol lenni. Ismét autóban, de a gondolataim messze szállnak, néha ijesztőek is, a jól eltemetett gondolatok, képek valahogy újra előkerülnek. La Delizia TGZ-vel, a Hummer sebességmérője, a zene előhívja bennem a képet, ahogyan énekelek vele hangosan az autóban, és egykoron azt gondolom, hogy vele a világ végére is elmennék. Közben pedig arra gondolok, hogy most, hogy láttam milyen Warth, Lech, és Zürs, eljátszom a gondolattal, hogy mégsem megyek haza, itt maradok, és dolgozom tovább Ausztriában, egyik szezon a másik után, de mi lesz utána? Ismét a kalandor agyam, nem szűntem meg az lenni, még mindig kalandorkodom rendesen. Bevillan ismét TGZ, Budapest, anyu, az otthoni életem, a beszélgetés Ritával, a felismerés, hogy nekem otthon volt életem, míg M. tíz éve szezonmunkázik,és nincs igazi élete, csak egyik szezontól a másikig. Ezt akarom én? Nem tudom, elbizonytalanodom, de elszomorít a felismerés, hogy még mindig kalandor vagyok. Az összes jövőmről alkotott gondolatom szinte csak képzelgéseken alapszik. Képzelgés arról, milyen lesz, ha hazamegyek. Valahogy úgy érzem, hogy ez az otthonlét sem lesz simán csak otthonlét, számolom a napokat, mennyi van még. Még sok, nem szabad várnom, nem szabad, hogy elvárásaim legyenek, csak abban a pillanatban kell léteznem, amikor leszállok a buszról, és talán a jól ismert karok körülzárnak újra, de már megint csak képzelgek. A könyv jut eszembe, ahogyan a főszereplő magát győzködi, hogy lépj már ki a múltból, ne ott élj, és egyszer csak azon kapom magam, ahogyan magamban én is ezt suttogom magamnak.

Most rányomtam a play gombra, és most gondolatban ismét a Hummer-ben ülök, és torkom szakadtából énekelek. Itthon vagyok a szobámban egyedül, és végre elő merem hívni a veszélyes árnyat. Ahogyan az Eat, pray, love gondolata jut eszembe, ahogyan Liz azt mondja, még mindig szeretem (a volt férjét), és a másik fél azt mondja, szeresd, hiányzik, hiányozzon. Vagy valami ilyesmi. Gondolj rá, szeresd, minden nap küldj egy kis fényt, és egyszer már nem fog többet hiányozni. Ez egyfajta búcsú. Én elvágtam ezt az egészet, de a búcsú szakasza még tart. A múltkor elolvastam néhány üzenetet, és újra előtört mindaz az érzelem, amit anno átéltem. Nagy intenzitású volt, és be kell valljam, hogy a javulás ugyan elkezdődött, de még korántsem vagyok gyógyult, a lelkem még sajog, és még sokáig tart, amíg meggyógyul, de már valahogy érzem az erősödés jeleit. Keserédes mosoly suhan át az arcomon.

http://www.youtube.com/watch?v=tsAfW2sjl9I

 

Milyen fura az agyam, mint egy szivacs, minden ott marad és a legváratlanabb pillanatokban kerülnek elő. Már arra gondolok közben, hogy TGZ-vel fogok beszélni mindjárt, de M. várná, hogy átmenjek, sötétben ülök, csak a monitor világít, itt akarok maradni, feküdni, és figyelni a keskeny ablakrésen beszökő fényt, kicsit talán olvasni, hagyni, hogy a zene úgy hasson, mint a sebbe nyomott parázs, fájdalmat okoz, nyilall, de a seb gyógyulni kezd, a heg ott marad ugyan, de a szervezet már dolgozik a javításon.  Újra az ismétlés gombra nyomok, még egyszer meghallgatom a zenét, ami hozzá kötődik. Rácsodálkozom mindarra, ami mögöttem van. Figyelem a fényt az alagút végén, még épphogy pislákol, de már ott van. Remélem, hogy tényleg ott van.

 

Fény az alagút végén

2012 október 14. | Szerző:

Már több, mint egy hónapja nem írtam semmit sem.  Mit csináltam? Éltem, minden kényszer nélkül, megpróbáltam kiélvezni a pillanatot, és meglátni a szépet, és ha valami negatív történik, annak is időt hagyni, amíg megélem, de nem beleragadni. Olyan érzés, mintha vettem volna végre egy nagy levegőt, és megtettem volna az első lépést. Rengeteg impulzus ért mostanság, amely mintha mind más megvilágításba helyezte volna az életemet, a súlypontok is mozgásban vannak, érzem a változás szelét. De már nem siettetek semmit, egyfajta várakozás járja át minden porcikámat,  semmi sem állandó.

Minden hatással van rám, hihetetlen. Este van, már késő,  az ujjaim kopognak a billenytyűzeten, még rengeteg lekérés vár rám. Felnézek, és az egyik francia vendégünk áll előttem. Szégyenlős mosoly, tört németség, némi ősz szálakkal tarkított borosta. Megkérdezi, hogy nincs-e kedvem egy kávét inni. Meglepődök, és mondom, hogy még sajnos dolgom van. Vár a bárban, mondja. Tovább írok, és belefelejtkezem a munkába. Ismét előttem áll, sajnos még mindig sok munkám van. Nem baj, ő vár. Aztán egyszer már nem várt tovább, túl sok volt a munka. Másnap reggel check out.  Ismét a sármos szégyenlős mosoly az arcán. Kaphat puszit? Elmosolyodom, és már hajolok is át a pulton, hogy adjak neki két puszit.  Egy pillanatig sajnálom, hogy tegnap sok munkám volt. Elköszön, a mosoly ott ragadt az arcomon, a hátam mögül Herr Madlener nevetését hallom, de nem törődöm vele, egyszerűen csak kiélvezem a pillanatot, hogy én is tetszem valakinek.

 

Valahogy mintha nyitottabb lennék a világra, várom az ingereket, hogy reagálhassak rájuk. Minden apró momentum nyomot hagy bennem, és minden ilyen kis lenyomat újra azt az érzést adja, hogy hosszú idő után végre újra élek, hatnak rám dolgok. Újabb emlékkép villan be az elmúlt egy hónapból. Napos idő, vendégek a teraszon. Egy családhoz megyek, anya, apa és egy értelmileg és mozgásában is sérült lány. Süteményt és kávét kérnek, meg egy Apfelschorle-t. Rácsodálkozom a szülők természetességére, ahogyan a lányukat kezelik, bevillan a kérdés, hogy vajon engem is ez jellemez-e. De aztán nem érek rá tovább gondolni, további vendégek jönnek.  Kiszolgálok, aztán hozzájuk megyek. Leteszem a lány elé az Apfelschorlét, a szülők megköszönik, és ő is megköszöni. Mosolyog, visszamosolyog. Ilyen egyszerű lenne? Mennem kell tovább. Később a szülők még egy kávét rendelnek, újra hozzájuk megyek, és a lány ismét hangosan megköszöni, most már csak a szülők kávéját. Fizetnek. Beszélgetek a szülőkkel, és közben visszaadok, majd pedig megsimogat a lány. Nagyon örülök, igazából nem tudom, hogy minek, talán annak, hogy valószínűleg sikerült nem “nyomorék”-ként gondolnom rá, és viselkednem vele. Sokáig őrizgetem magamban még ennek a pillanatnak nyomát, és újra és újra arra gondolok, hogy mennyire jó lenne, ha nálunk is így kezelnék a sérült embereket, egyenrangúként. Itt ez természetesen, hogy időseket, értelmileg sérülteket, mozgássérülteket mindenkivel azonosan kezelnek, ez itt nem kérdés.

 

Szeptember vége felé járunk már. Carmen (a kolléganőm) lassan hazafelé készülődik. A kezdeti ellenállásom most már elfogadás és kis elviselés keverékévé szelídül. Két tökéletesen ellentétes emberből a végén majdhogynem csapat alakul ki. Segített, hiszen nem érek olyan gyorsan el a energiatartalékaim végére, mivel ő itt volt, és közben megtanultam felszolgálni is. Egy óriási Milkát vettem neki búcsúzóul, nagyon örül neki, megölel, és végül csak annyit mondd, hogy hallgass a szívedre. Itt TGZ-re gondol, mivel beszélgettünk általánosságban a kapcsolatokról, az ő kapcsolátáról, S-ről, TGZ-ről, és M-ről. Sokat adna ő azért, ha őt és a barátját a párkapcsolatában az a fajta harmónia jellemezné, ami anno minket TGZ-vel. Este csak nézegetem a kettőnk képét, és nem szabadulok ettől a gondolattól, hogy hallgass a szívedre. Figyelem a szívem, hátha jelez, de még semmi, hiszen, a darabokat még épphogy összeillesztettem, még hiányzik is néhány, és még a ragasztó sem száradt meg, aztán már csak azt érzem, hogy a sebek még nagyon elevenek, lüktetnek, és még gyógyulniuk kell. Újra megérzem a mélységet, ahonnan lassan felfelé haladok, de a mélység még ott van, és gyorsan úgy döntök, hogy csak időt kell magamnak hagynom, mert még törékeny vagyok, és még nem tudok megfelelő döntéseket hozni. De egy gondolattól mégsem szabadultam, mégpedig hogy nagyon szeretnék TGZ-vel beszélgetni, és engedtem a csábításnak. Azóta sokat beszélgetünk, és nagyon jól esik beszélgetni, bár szinte minden pillanatban érzem, hogy ez egy olyan terület, amely nekem még nagyon ingoványos terület, de nem tudok lemondani arról, hogy megosszam az életem morzsáit valaki olyannal, aki még egy chat szövegből is kiérzi a hangulatom rezdüléseit. Nem tudom definiálni, hogy milyen szerepe van neki az életemben, de azt tudom, hogy ő nagyon és különlegesen fontos nekem, és ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy lássam őt, most ebben az állapotban, egy tisztább fejjel, amikor már tisztábban tudok felülről nézni a dolgaimra. Már látom, ahogyan hagytam magam megalázni, már látom a naivitásom mélységeit, már látom, hogy egykor talán fontos voltam, de sosem annyira mint ő nekem. Csodálkozom, újra és újra felteszem a kérdést, hogy hogyan hihettem el mindent, ami csak egy óriási hazugság volt. Hogy lehet az, hogy minden fogadalmam ellenére hagytam magam megalázni. Hogy nevezhető ez szerelemnek, ami ennyire vak, és rombol? Lassan két hónapja egy szót sem hallottam felőle, egy ideje az óra sem volt rajtam. Olyan ez, mint egy seb, amelyet mély volt, és már nem elég a ragtapasz, varrni kellett, minden öltés a Paulinától kapott egy-egy információ, még iszonyúan fájt, egy napig még lüktetett is egy-két napig, de aztán a valahogy gyógyulni kezdett. Lassan, elhúzódóan, és már sosem lesz ott semmi olyan, mint előtte. Mindig érzem, és később a heget is látni fogom. Még korántsem gyógyultam meg, egyszerűen csak megtanultam ezzel együtt élni. Tegnap hosszú idő után először mertem elolvasni azt az egynéhány üzenetet, amit még váltottunk, de még mindig hatással vannak rám, nyilalló fájdalom a sebben, még időre van szükségem, hogy ez már csak egy heg maradjon. TGZ írta a múltkor, hogy ő már olyan mint egy tatu. Én még korántsem tartok ott. De már haladok, lépegetek, egyik lábam a másik után, és végre újra élek.

Ezzel a felismeréssel indultam fel a Mittagspitze-re. Egy évvel ezelőtt nem sikerült felmennem. Most is nehéz volt, csúszott, és olykor meg kellett állnom. Remegett a lábam, de menni akartam, ha feladom, akkor újra csak a kudarc íze marad a számban. Biztattam magam, hogy elég erős vagyok, hogy menni fog, hogy meg tudom csinálni, hogy hisznek bennem, hogy csak koncentrálnom kell.  Minden gondolatot ki kell űznöm a fejemből, csak egy maradhat, a lábam, a talpam teljes érzése, minden rezdülést éreznem kell, mert itt hibáznom nem szabad. Fel kell jutnom, tedd egyik lábad a másik után. Folyton csak ez járt a fejemben, meg a mondat, amelyet egy évvel ezelőtt a feladott próbálkozáskor mondott egy német srác. A természet lépcsőket alkotott, csak meg kell találnod, hogy hol, és raknod egyik lábad a másik után, lépcsők, egyik lábad a másik után. …és végre fent vagyok, megcsináltam, el sem hiszem. Ez egy új kezdet, innentől kezdve sikerülnie kell. Meg tudom csinálni, menni fog. 🙂 Amikor már leérek, felhívom TGZ-t, hiszen egy évvel ezelőtt is őt hívtam a kudarckor. Örül velem, mert ő pontosan tudja, mit jelent ez nekem. Este még chat-elünk, és azt írja, hogy legszívesebben mindenkinek elmondaná, hogy megcsináltam, de nem értenék. Jól esik, és elgondolkodtat egy picit, hogy miért is ilyen fontos, hogy ő tudja, és hogy mi beszéljünk. Nem tudom, egyszerűen csak fontos. Igyekszem nem többet képzelni, mint ami, és várni a novembert, amikor végre látom élőben is, hogy hogy reagálunk egymásra. Olyan, mintha két ismeretlen ismerős találkozna. Nem akarom elképzelni, hogy milyen lesz. Csak meg akarom élni. A legutóbbi otthonlétem is nagyon felkavaró volt, pozitív és negatív értelemben is. Ez a mostani sem lesz különb. Beszélgetek egy a jövőmet is érintő munkalehetőségről, sok idő után újra látom anyumat és a tesómat. Találkozom TGZ-vel. Talán ez az egyik legfontosabb momentum. Akár beismerem, akár nem, a kérdőjel ott lebeg, hogy mi is ez most akkor köztünk. Most már tisztábban látok, mint amikor még S képben volt, egész más megvilágításba helyezett ez dolgokat. Akárhová is sodor az élet, nem lennék képes még egyszer ilyet tenni, mint ami az S-sel való történetem, egész másképpen kellene egy ilyen helyzetet kezelnem. De egy biztos, soha többet nem engedem senkinek, hogy így megalázzon valaki, mint ahogyan ő tette. Nem, javítás: el fogok mindent követni annak érdekében, hogy engem valaki még egyszer ne tudjon úgy megalázni, ahogy ő tette.  De talán ez helyezi át a hangsúlyokat, és visz rá a helyes útra. Mélység nélkül talán nincs magasság, talán ha megcsinálom, hogy kimásszak ebből a gödörből, még erősebb leszek. Ez  a tapasztalat is a nagy útkeresés projekt része, és ez is előrébb visz. Most egyszerűen csak tovább kell élnem, nem kényszeresen, csak könnyedén, egyszerűen csak elfogadni, amit hoz. Megélni a pillanatot, örülni egy eladott szobának, egy napsugárnak, egy jó korty kávé ízét kiélvezni. A jövőt pedig még nem építgetni, egyszer úgyis eljön a döntési pillanat, de talán addigra már elég impulzus ér a preferenciáim és hangsúlyaim definiálásához, és így talán már tudni fogom, hogy melyik lesz az én utam. Mert biztos vagyok benne, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor döntök, és döntenem kell, elköteleződnöm egy irány mellett. Az útkeresés szép dolog, de a túl sok zsákutca sem jó. Egyszer el kell érnem az irányjelző táblához, és elindulni egy úton. Lassan felsejlik talán az útjelző tábla…

Ismét a hullámvasúton

2012 szeptember 12. | Szerző:

http://www.youtube.com/watch?v=Sg6Zk6Jj5Nw

Milyen gyorsan változik az ember hangulata… Megint a padlón, olyan nehéz felállni. Azt hiszem, hogy most jutott el az agyamig az, hogy mit tettem kockára S-ért. TGZ, az összhang, amink volt, az életem, ami otthon volt, minden, minden elveszett, én is elvesztem…Annyira hiányzik, de nem merek szólni, mert ő végre jó úton van, hagynom kell, hogy haladjon tovább, nélkülem, én már eldobtam. Mégis borzasztóan hiányzik sokszor. Elküldte a magazinjaimat, tett bele egy tábla Boci csokit, igazi magyar csokit. Anyutól kaptam fotókat otthonról, közte az egy évvel ezelőtti fotó rólunk. Ránézek, és megint potyognak a könnyeim. Fáj, minden fáj. Megint szaladnék el messzire, csak rohannék el, messzire, de nincs hová. Csak itt van munkám, otthon nem találnék, megtakarított pénzem nincs. Csak lézengek, megint az ismerős papírmasé érzés. Nincs belül semmi, csak fáj, még mindig. Ma bementem egy bútorboltba, és a szívem megint fájt, olyan a szívem, mint egyfajta szenzor, mindig jelez. Ekkor érzem, hogy még élek, és érzem, hogy most hogyan élek….

Címkék: ,

Blogkövetés

Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.

Az adatkezelés további részleteiről itt olvashatsz: Felhasználási feltételek és Egyedi adatkezelési tájékoztató

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!